I see you in colors that don’t exist (Ken/Leo) {fordítás}

Eredeti történet: I see you in colors that don’t exist

Író: jaehwoon

Páros: Ken (Jaehwan) x Leo (Taekwoon)

Érintett banda: VIXX

Korhatár: 12

Figyelmeztetés: Fiú x fiú szerelem

(Általában igyekszem olyan képeket választani, amik legalább egy kicsit passzolnak a fichez, de ehhez nem igazán találtam, és ez a gif iszonyat cuki.)

Néha zavarta Taekwoont a tudat, hogy sohasem lesz képes megtapasztalni azokat a dolgokat, amiket mindenki más igen. De nem olyan rossz, hiszen nem tudja pontosan, hogy mi is az, ami nem lehet az övé. Még sohasem látott semmit. Mióta születése után kinyitotta a szemeit sötétségben élt. Viszont nagyon jó volt a hallása, és könnyen észrevett olyan dolgokat is, amiket mások nem. Hallotta a lágy basszust egy-egy dalban, illetve a háttérben, halkan szóló hangszerek finom hangját is.

Nem volt teljesen biztos abban, hogy milyenek a színek, nem tudta definiálni őket. Hallotta, ahogy az emberek csillagokról beszélnek, így megpróbálta elképzelni őket. Nagyon erősen gondolkodott azon, hogy vajon hogyan nézhetnek ki, de semmire sem jutott. Túl idegen volt számára a külsejük, tehát megpróbálta kitalálni, hogy milyen lehet érezni őket – a tapintásuk, az illatuk és az ízük jobban megmozgatta a fantáziáját.

Nagyon kíváncsi volt, hogy milyen ízűek lehetnek.

***

Jaehwan volt a legjobb barátja. Mindig is úgy hitte, hogy ők ketten legjobb barátok; a fiú sohasem félt kérdezni tőle és sohasem bánt vele beteg emberként. Fiatalabb korukban szinte vonzották egymást, hiszen mindketten kívülállók voltak. A vak fiú és az ellenszenves srác. Tökéletesen passzoltak egymáshoz.

Taekwoon minden évben, barátja születésnapján végigsimított Jaehwan arcán. Tudni akarta, hogy a fiú mennyit változott, érezni akarta ujjbegyei alatt minden egyes vonását. Szinte el tudta képzelni, hogyan nézhet ki. Tökéletesnek találta, így megpróbálta az emlékezetébe vésni, hiszen csak ritkán érinthette meg őt. Az évek múltával egyre ismerősebb lett számára Jaehwan nagy orrának vonala, telt ajkai és erős állkapcsa. Nem teljesen volt tisztában a szépség fogalmával, de bármi is lehet az, Jaehwan biztosan gyönyörű.

***

- Levágattam a hajam – mondta egyik nap a fiatalabb. – Érintsd meg! Ne aggódj, nincs rajta zselé. Nem lesz ragacsos a kezed!

Taekwoon hezitálás nélkül simított barátja frissen vágott hajába, majd tincseit kezdte morzsolgatni. Csodálatos érzés volt.

Egyikőjük sem szólalt meg közben. Ilyenkor az volt a  legjobb dolog, hogy Jaehwan sohasem érezte kényelmetlenül magát, mikor az idősebb megérintette. A korabeli fiúk elhúzódtak volna az érintése elől, de ő csak nyugodtan ült tovább, és hagyta, hogy simogassák.

- Azt mondtad, fekete a hajad. De még azt sem tudom, hogy az milyen. – Hangjában szomorúság csengett, pedig egyáltalán nem akarta sajnáltatni magát. Elhúzta kézfejét barátjától, majd ölébe ejtette.

- Fekete… - Jaehwan úgy ejtette ki ezt a szót, mintha valami új, ismeretlen fogalom lenne. – Olyan, mintha egy szakadékba esnél; csak zuhansz és zuhansz, de sohasem érsz földet. Mint mikor Aliz beleesett a nyúl üregébe, csak itt nincs megállás. Ez nem ér véget. Gyorsan mozogsz a semmiben.

- Gyorsan a semmiben… - ismételte az idősebb. – És a fehér a fekete ellentéte? Hogy néz ki a fehér?

- A fehér olyan, mintha egy üres szoba közepén ülnél egy kis széken. Nincsenek fuvallatok, nincsenek hangok, semmilyen mozzanat. De egy kicsit hűvös. Mozdulatlan.

Taekwoon naponta akár tízszer is beleszeretett a fiúba. Nem tudta, hogyan lehetséges ugyanabba a személybe szeretni újra és újra, de Jaehwan már olyan sokszor kiváltotta belőle ezt az érzést, hogy megszámolni sem tudná.

- Tudom már! – kiáltott hirtelen a fiatalabb. – Majd én elmondom neked, hogy milyenek a színek. Minden egyes nap más-más színről mesélek neked. Már nagyon unom, hogy úgy nézel ki, mint egy kidobott kutyuska, mikor szóba kerül a téma.

- Nem nézek ki úgy, mint egy ki --

- De igen, nagyon is. Ez lesz az új projektünk, oké?

Taekwoon pedig újra belé szeretett.

***

Egyszerű színekkel kezdték. Az idősebb hagyta, hogy Jaehwan vezesse őt - bízott abban, hogy nem hagyná elesni, így mikor különböző irányokba lökte, ő szó nélkül elindult.

- Bízz bennem – kérte a fiatalabb, ő pedig így is tett. De hazudott volna, ha azt mondja, hogy egy kicsit sem volt ideges. Érezte Jaehwan ujjait a csuklója köré fonódni, majd hirtelen valami meleg felülethez ért. Kicsit fájdalmas volt, de elviselhető, később aztán egyre forróbbnak érezte a tárgyat.

- Áuu – szisszent fel, miközben hátrébb húzódott.

- Ilyen a piros – mondta. – Egy téglafalhoz értél. Egész délelőtt rásütött a Nap. De nem mindig ilyen durva. Néha egész kellemes érzés. Úgy értem, például itt… - azzal megfogta barátja tenyerét, majd a mellkasához szorította. – Mikor túl sok érzés kavarog benned - akár jó, akár rossz. Düh, gyűlölet, szeretet, boldogság… Mind piros.

- Az érzések pirosak… - motyogta Taekwoon lassan közelebb hajolva barátjához. Most érezte a pirosat.

Jaehwan elhúzódott, majd újra kézen fogta az idősebbet. Megtanította neki a kéket is. A kék olyan, mint a csupasz bőrön végigsikló hideg víz, kissé fagyos, de tiszta. Olyan, mint a kellemes szél, ami nyugtatóan cirógatja a hajtincseket. Taekwoon szerette a kéket.

De a zöld is nagyon tetszett neki. A bársonyos fű csiklandozta a nyakát, ami nevetésre késztette, ahogy a park közepén feküdt. Szerette az érzést, ahogy kis fűszálak bújnak a lábujjai közé, és hogy milyen puhán simulnak hozzá, mikor mocorog. De ahogy belenyomta az ujját a talajba, zöld helyett barnát talált. Piszok tapadt a kezére és megérezte a természet illatát.

A színek most már valóságosnak tűntek számára is. Többek lettek, mint egyszerű szavak, amik jelentését alig tudta felfogni. Mikor hozzájuk ért, megtanulta, hogy mit látnak az emberek. Érezte a színeket, és ezt fontosabbnak tartotta, minthogy lássa őket.

Jaehwan minden nap mellette volt, ő pedig érezte maga körül a színeket. Mindet. Az égő pirosat és a nyugtató kéket is. A fiúnak égszínkék és vörösesbarna illata volt, míg bőre olyan volt, akár a levendula és a bézs. A hangja pedig lávaszín és bíborvörös árnyalatnyi éjfeketével.

Úgy hitte, Jaehwanban megtalálható az összes általa elképzelt szín, sőt... még azok is, amiket eddig nem fedezett fel.

***

- Hogyan néznek ki a csillagok? – kérdezte egyik este. Jaehwan elsétált az ablak mellől, majd a barátja ágyához indult.

Taekwon érezte, hogy besüpped a matrac, és hangjának közelségéből ítélve meg tudta állapítani, hogy felé fordított arccal fekszik mellette.

- Mint gyémántok a fekete függönyön. – Az idősebb halványan elmosolyodott.

- Bárcsak láthatnám őket. – Jaehwan ujjai finoman a másik csuklójára simultak.

- Látod a csillagokat. Bárki másnál tisztábban látsz mindent.

- Dehogyis. Egyáltalán nem látok semmit. – Egyikőjük sem mozdult. Az idősebb hallotta barátja halk sóhaját.

- Te akkor is láttál engem, mikor senki más. – Taekwoon érezte a fiú cirógató ujjbegyeit az arcán. Kellemes, meleg érzés volt; nem akarta, hogy elmúljon. Kíváncsi volt rá, hogy Jaehwan most hogyan néz rá. Tudni akarta, hogy szerelemtől csillogó tekintettel figyeli-e őt. Vagy talán zavarodottan? Olyan közel voltak egymáshoz, ő mégsem láthatta a másikat. Frusztrálta ez a dolog, némán imádkozott pár másodpercért, ami alatt megcsodálhatná Jaehwan arcát. Legalább csak egy pillanatra. „Kérlek. Kérlek. Könyörgöm…” – ismételgette magában. Nem zavarták a szemeiből folydogáló könnycseppek, amik csiklandozva szaladtak végig a bőrén, míg barátja le nem törölte őket.

- Sohasem változtatnék rajtad semmit – suttogta Jaehwan. – Egyetlen dolgot sem – azzal finoman az idősebb ajkaira hajolt, hogy puha csókot hinthessen rájuk. Olyan tökéletesen illettek egymáshoz, mint két puzzle-darabka. Végtagjaik egymás köré fonódtak egy óvatos ölelés kíséretében. Taekwoon könnyei elapadtak, mikor megérezte Jaehwan mosolyát saját szájához simulni.

Végre megtudta, milyen ízű egy csillag.