Shanghai Film Festival (Kris/Tao) {fordítás}

Eredeti történet: Shanghai Film Festival

Író: 447AM

Páros: Kris (Yifan) x Tao (Zitao)

Korhatár: 12

Figyelmeztetés: Fiú x fiú szerelem

Yifan nem tudja, eddig hogyan sikerült így elkerülniük egymást. De minden bújócska véget ér egyszer.

A hotelszobája kész káosz, ruhák hevernek mindenhol, cipők az ágyon, zakók a padlón. Sokkal idegesebb az öltözékét tervezgetve, mint általában, merész, mégis alkalomhoz illő akar lenni – úgy készülődik, mint egy túlbuzgó tizenhét éves. Gyűrűket vesz elő, órát és apró aranykarikát a fülébe. Kétféle outfitet állított össze, még utoljára jól megnézi őket, majd választ. Ez jó lesz. Huszonöt éves, felnőtt férfi, nem kellene ennyire erőlködnie.

A ruhák többségét visszagyűri a bőröndjébe, ami túlságosan nagy egy hétvégi utazáshoz. Mindig túl sokat pakol; Zitao pedig ki is csúfolta emiatt még évekkel ezelőtt. Akkoriban segítettek egymásnak összecsomagolni. A fiatalabb néha elvette az ékszereit, mikor azt hitte, hogy nem látja. Éjszakánként belopakodott a szobájába, ő úgy tett, mintha aludna és közben hallgatta a fiókok halk neszét, ahogy a kiegészítők visszakerültek a helyükre. Mikor friss reptéri vagy egyéb rendezvényeken készült képek láttak napvilágot róluk, Yifan megjegyezte az ékszereik között lévő hasonlóságot, Zitao olyankor szégyenlősen nevetett és bevallott mindent. Néha, mikor új fülbevalót vett, az egyiket neki adta a fiúnak, a párját pedig megtartotta. A bartáságkarkötő felnőtt verziója volt, mégis rendkívül gyermeki gesztus, és egyikük sem tudta, hogy pontosan mit is jelentett. A ragaszkodás és a szeretet jelképe volt, egy egész két darabkája. Mindig is bajnokai voltak az efféle témák kerülésének.

Eldönti, hogy másnap olyan fülbevalót fog viselni, amit párban vett, mégis csak egyet tartott meg. Biztos benne, hogy Zitaónak tetszettek.

Az odafelé vezető úton nem látja őt, még akkor sem, mikor végigsétál a vörös szőnyegen. Egyszer csak a kamerák villódzásának ölelésében találja magát, minden egyes Taóról szóló gondolatot kirekeszt az elméjéből. Nem miatta jött ide. Vidáman válaszol a kérdésekre, nevet a gyenge vicceken, pózol és mosolyog.

Az emberek dicsérik őt, a ruháját, a színésztudását, az arcát, a modell szakmabeli munkásságát. Udvariasan megköszöni a bókokat, kezet ráz és névjegykártyákat cserélget. Ugyanolyan volt, mint más efféle rendezvény. Ugyanolyan lett volna, ha a tekintete nem cikázott volna a tömeget alkotó arcok között, hogy megtalálja azt az embert, akire nem akar nézni, hogy láthassa merre van és el tudja őt kerülni. Butaság volt, nevetséges, gyerekes. Egy papírzsebkendőbe törölte az izzadt tenyereit. Ott van.

Az emberek többsége már beletörődött, hogy semmilyen hozzá kötődő kérdést nem tehetnek fel tapintatosan. Olyankor feszült lesz és erőltetetten nevetve próbál témát váltani, csak hogy minél hamarabb véget érjen a beszélgetés.

Zitao nevének említése olyan, mintha kötelet hurkolnának a nyaka köré. Sohasem tudja, mit válaszoljon, hogyan kezelje a helyzetet. Mintha ismét kisiskolás lenne és az egész osztály előtt állva olyan kérdést tenne fel neki a tanár, amit illene tudnia, de még csak nem is kapiskálja és minden szempár megvetően méregeti.

Már nem egy iskolás fiú. Ennek az érzésnek nem kellene már felbukkannia az életében. Zitaónak kellene, de ő nem fog.

Találkozik egy emberrel, nem barát, nem is idegen és nem emlékszik a nevére. Próbál visszagondolni, míg a másik széles vigyorral és széttárt karokkal igyekszik felé. Megölelik egymást, közben meglátja a férfi válla felett Zitaót. Egyik keze a zsebében, másikban pedig a szemüvegét szorongatja, a kollégái mellett áll. Gyönyörű, mint mindig. Yifan nem tudta, hogy visszafestette a haját feketére.

Érzi, ahogy az ajkai felfelé kunkorodnak, a szíve gyorsabban dobog és valami megremeg a bensőjében. Izgatottság, nem idegesség. Évek óta nem látta.

Zitao nem néz rá, valószínűleg még észre sem vette. Csak ott állt, valaki beszédét hallgatja, akit ő nem láta tömeg miatt. Az ereiben bátorság száguldozik. Hiányzott neki.

Az ölelés gyengül, Zitao alakját eltakarja a férfi feje, ahogy elhúzódik.

- Iszunk valamit? Mindent tudni akarok az új projektedről. – Nemet akar mondani, de a szavak nem jönnek. Kissé oldalra billenti a fejét, hogy ismét láthassa őt, a mosolyát, a szemeit, a bátorságát.

De már elment, a tömegbe olvadt.

Yifan természetesen igent mond és a férfi mellett sétál. Nem látja a fiút, de nem is keresi.

Az éjszaka lassan véget ér, Yifan az ágya szélén ül, a zakója a sarokban gubbasztó szék karfáján pihen. Eltakarja az arcát a tenyereivel, majd átfésüli a haját és a nyakát kezdi nyomogatni.

Megtehette volna. Odamehetett volna, hogy a vállára tegye a kezét. Zitao hátranézett volna, és a tekintetük összefonódásával elnyíltak volna az ajkai döbbenetében. De pár másodperc alatt komoly arckifejezést öltött volna. Ő megkérdezte volna tőle, hogy akar-e beszélni. Talán belement volna. Talán nem. De a játékuk, a folytonos menekülés véget ért volna. Volna.

De nem tette.

Yifan levetkőzik, visszapakol a bőröndjébe. A repülőgép kora reggel indul, már nem aludhat sokat. Megnézi a legelső cikkeket a rendezvényről, majd elteszi a telefonját. Zitao sok képen szerepel, az egyik közeli fotón látszódik a fübevalója – az apró aranykarika.