Nostalgia need not linger (Kris/Tao) {fordítás}

Eredeti történet: nostalgia need not linger

Író: thisismylastlie

Páros: Kris (Yifan) x Tao (Zitao)

Érintett banda: EXO

Korhatár: 12

Figyelmeztetés: Fiú x fiú szerelem

Évente egyszer történik.

Kopogtatnak az ajtón. Csak két kopogás, kopp, kopp. Nem kopp. kopp vagy koppkopp. Csak kopp, kopp. Yifan az ajtóhoz sétál, gondolkodás nélkül nyitja ki, hiszen tudja, ki áll a másik oldalon.

- Késtél – mondja, ahogy a tekintetük találkozik.

- Mint mindig. – A sötét szemű fiú – mert számára mindig is fiú lesz, nem számít, hány év telik el – félszeg mosollyal válaszol. Yifan egyetértve sóhajt és arrébb lép, hogy a vendég elférjen mellette.

Zitao úgy lép be, mintha a saját háza volna, egyenesen a konyhába indul. Hezitálás nélkül az ajtó mellé dobja a hátizsákját. Yifan szemforgatva figyel, félrerúgja a táskát és követi őt.

- Nem változott a dekoráció  – jegyzi meg, a szemei a hűtőszekrény ajtaján lévő fényképeket fürkészik. Yifan úgy tesz, mintha nem látná.

- Hát igen, nem nekem való a lakberendezés.

Zitao megfordul és ránéz. –  Tudom. –  Persze, hogy tudja. Mindent tud róla, még az olyan apróságokat is, amiket ő maga észre sem vesz. Ijesztő, de a szerelem mindig az.

- Milyen Kalifornia az év ezen szakaszában? – kérdezi, remélve, hogy ezzel eltereli a témát. Működik, Zitao nem nézi tovább a képeket, inkább vele szemben foglal helyet. Az ujjai az asztallapon dobolnak, egy pillanatra elgondolkodik. Yifan közben a vonásait figyeli. Sohasem tűnik annyi idősnek, mint amennyi valójában  – most sem –, de fejben mintha mindenkinél tíz évvel előrébb járna.

- Szép – válaszol. – Valamelyik hónapban szörföztem.

- És milyen volt? – Találkoztál valakivel?

- Mókás. – Igen.

Yifan apró mosolyt villant, Zitao eljátssza, hogy nem látja, miközben az ujjaival babrál.

- Múltkor összefutottam Jongdae-vel - mondja inkább. - Fura volt, de te tudtad, hogy már jegyese van? Mondjuk, számítani lehetett rá - jegyzi meg. Vár a reakcióra és mosolyog, mikor látja, hogy megértette. A fiatalabb szemei nagyra nyílnak, kihúzza magát és előrébb hajol, a tekintetük összefonódik.

- Még ő is Kris-nek hív? – kérdezi, ő pedig nevet. Erre a kérdésre nem számított.

- Ja. – Zitao is elmosolyodik.

- Tudod, ge, néha kíváncsi vagyok, hogy–

- Zitao – figyelmezteti halkan, tudja, hogy mit akar mondani. Ugyanazt, ami az ő fejében is jár, akárhányszor csak találkoznak. De ez nem így működik.

A fiatalabb mégis mosolygós ajkakkal folytatja. - Kíváncsi vagyok, hogy milyen lenne, ha az EXO egy kicsivel tovább tart. Mindannyiunk élete máshogy alakult volna? Ugyanúgy Kaliforniában élnék és te–

- Zitao. – Yifan felcsattan, ismét egymást bámulják, a tekintetük magabiztos. Egyikük sem hátrál meg. – Fejezd be! Nem változtathatunk ezen, úgyhogy csak... fejezd be. Tovább kell lépned.

- Tudom – felel nyugodtan, mintha csak az időjárásról beszélgetnének, nem az életükről, ami egykor ragyogó és reményekkel teli volt, de mára a valóság összezúzta és a számtalan csalódás porként teríti be. – Csak kíváncsi vagyok, tudod? Annyira hiányoznak. Baekhyun... Baekhyun már fel sem veszi a telefont, ha hívom. – Lenéz, az ajkain szomorú mosoly játszik, ahogy rendezetlen mintákat rajzol az asztalra.

- Elfoglalt – mondja, előrébb csúsztatja a kezét és megáll, pont mielőtt az ujjaik összeérnének. Majdnem, de mégsem. Zitao ajkai felfelé görbülnek, de a tekintetét továbbra is lent tartja. – És tudod, milyen drága a nemzetközi hívás.

Zitao nevet, olyan keserűen, hogy még Yifan is érzi az ízét. –  Te nem utálod, mikor azt mondják, hogy pénzzel nem vehetsz meg mindent? Mármint, legalább valami a tiéd lehet. Hívások, repülőjegyek, egy otthon–

-  Fejezd be  –  sóhajt. – Kérlek, csak hagyd abba. – Nem így kellene haladnia ennek a beszélgetésnek. Azon kellene viccelődnie, hogy Kaliforniában csak két évszak van, és hogy az emberek nem bámulnak, ha két férfi kézen fogva sétál. Megkérné Yifant, hogy mihamarabb látogassa meg, ő azt mondaná, mindenféleképpen, de mindketten tudnák az igazságot. És ez így lett volna jó, mert ez az övék, csak az övék – még a valóság sem veheti el tőlük.

-  Bocsánat – suttogja, ahogy észhez tér. Yifan látja a csillogást a szemeiben, megsemmisülve dől hátra a székben. A fiú, aki mindig kimutatta az érzéseit azzá a fiúvá vált, aki sohasem mutatja meg őket, neki pedig hiányoznak a könnyek, a nevetés, az érintések pedig mindennél jobban, bár sohasem vallaná be.

- Szóval... Arra gondoltam, hogy hamarosan meglátogatlak. Talán valamikor télen – kezdi, mert tudja, hogy ez Zitao kedvenc hazugsága, még annál is jobban szereti, mint a következőt.

A fiú erre mosolyog. – Az szuper lenne. Nincs hideg Kaliforniában, még télen sem. De attól még hoznod kellene egy kabátot, mert tudom, hogy érzékeny vagy a hűvösre. Vagy majd én adok neked.

- Észben tartom – válaszol Yifan. Ismét csönd van, a csap csöpögése és a hűtő zümmögése hallatszik a háttérben. Figyeli, ahogy Zitao tekintete ismét körbejárja a konyhát, észreveszi a mosogatóban lévő tányérokat, a szekrényre ragasztott bevásárlólistát és persze a fridzsideren lévő fényképeket. Megfordul a fejében, hogy széttépi őket, csak hogy a fiatalabb rá figyeljen.

- Hiányzol – szól hirtelen Zitao és az idősebb szemébe néz. Yifan túl meglepett ahhoz, hogy leállítsa őt, mielőtt a szavak kirobbannának belőle. – Folyton hiányzol, de ősszel a legrosszabb. Nem tudom, miért, de mindig ősszel. Szerintem azért, mert emlékszem, hogy vastag pulóverben kávéztunk annak a kis boltnak a teraszán. Mindig is szerettem a kávéjukat. Kaliforniában sehol sem találok olyat, ami a nyomába érhetne. – Kaliforniában sehol sem találok olyat, aki a nyomodba érhetne.

- Zitao... – Nem tudja, mit mondjon. Talán azt, hogy idén elmehetnek? Talán azt, hogy az a bolt már bezárt? Talán azt, hogy ő is hiányzik neki? Hazudnia kellene újra meg újra?

- Sajnálom – sóhajtja a fejét lehajtva. – Én csak... A dolgok meg fognak változni.

A dolgok már megváltoztak. – Hogyan?

- Visszaköltözöm.

Szembetűnő szünet áll közéjük, míg Yifan megpróbálja megmozdítani az ajkait, hogy kérdezhessen. – Miért?

Zitao csak mosolyog. – Ez jó dolog, nem? Mostantól többször találkozhatunk. Filmezhetünk vagy el is mehetünk abba a bárba, tudod, még mindig ki kell próbálnom az igazi ivászatot. Várni akartam addig, míg lesz valaki, akivel elmehetek. De ha visszaköltözöm, talán végre ráveszem magam. Már ha te is jössz.

Yifan nem tudja, mit mondjon. Tudja, hogy többről van szó, hogy van valami, amit az összekuszált szavak mögé rejtett, és tudja, hogy nem kell megkérdeznie, mert nem tetszene neki a válasz. – Persze. – Csak ennyit mond. – Mikor költözöl?

- A jövő hónapban – válaszol, a szavak tompák. Lepattannak Yifanról; mostanában úgysem tudja megragadni a lényeget.

- Találtál már lakást? – Vissza akarja vonni a kérdést, amint elhagyta a száját, mert Zitao nézése is elég ahhoz, hogy újra összetörje a szívét.

A fiatalabb egyenesen a szemébe néz. – Igen, valaki mással költözöm ide. – Valakivel, aki nem te vagy.

Yifan nevetni akar és sírni, a kettőt egyszerre, mert már olyan régóta várt erre, de mikor végre megtörténik, túl fájdalmas és végtelennek tűnik az érzés. Kíváncsi, hogy vajon ő is így érzett-e, mikor találkozott a jövendőbeliével – mintha meg akarná állítani az időt, egy kicsit lelassítani, mert még nem érzett eleget ebből a szerelemből, akar még egy pillanatot, még egy évet, hogy tovább ízlelhesse. Nem fair, hogy az élet így ellopja az időt.

Csönd borul a helyiségre. Zitao ismét a képeket nézi, Yifan pedig őt. A szekrény feletti falióra kattog, azt suttogja, mindjárt eljön az idő, mikor abba kell hagyniuk a színlelést. Bár ebben a pillanatban olyan, mintha nem is színészkednének; valami megváltozott.

Zitao mozdul elsőként. Megragadja Yifan kézfejét, még ekkor sem néz rá, csak szorongatja. Yifan lehunyja a szemeit, próbál visszaemlékezni a legutóbbi találkozásukra, mikor a fiú megfogta a kezét, próbálja felidézni, milyen szárazak voltak a tenyerei, és hogy megpróbálta a kaliforniai időjárásra fogni, próbálja feleleveníteni azt, ahogy le akarta csókolni a szerelme bőrén és szívén lévő repedéseket.

Yifan mély levegőt vesz, Zitao betűket rajzol a kézfejére. Nem érzi a szavakat, mégis ismeri őket, pont úgy, ahogy a fiút.

Nem tűnik túl régi emléknek, mikor a fiatalabb legelőször bújt mellé az ágyban és álmos szeretleket motyogott. A tegnap még mindig úgy hangzik, mint az örökre együtt leszünk - egy ígéret barátoktól és szerelmektől.

Az eskü mindig megtörik. Yifan és Zitao két széthasadt darabka ugyanabból a szívből, ugyanabból az ígéretből.

Ez az utolsó alkalom, hogy megtörténik. Zitao tudja és egyértelművé teszi a kutakodó tekintetével, a szavaival, amik gondolkodás nélkül potyognak ki belőle, mintha mindent megpróbálna kiadni magából, mielőtt még túl késő, mielőtt még becsukják az ajtót. Yifan is tudja, úgy olvassa Zitao gondolatait, mint a kedvenc könyvét, és semmi után nem epedezett még úgy, mint azért, hogy örökre megtarthassa és eldughassa az éjjeliszekrényébe; de tudja, hogy nem teheti és nem is fogja.

Már a kijáratnál állnak. Itt az idő. Zitao táskája a hátán, az ajtó kinyitva, minden csak egy lépésre van kettejüktől.

- Megházasodom. – Zitao lassan beszél, hagyja, hogy a betűket levegő hígítsa, majd utoljára Yifan szemeibe néz.

Az idősebb határozott lélegzetet vesz és bólint, csak egyszer. – Meghívsz?

- Persze. – Úgy felel, mintha egyértelmű lenne a válasz, és az is, de neki szüksége van a megerősítésre.

- Mikor lesz az esküvő?

- Hamarosan. Őszi ceremóniát szeretne. – Yifan elharapja a mosolyát; irónikus és fáj, fizikálisan és mentálisan is. Ősz, ősz, ősz. Mindig ősszel omlanak össze az emberek.

- Az szuper. – Még egy hazugság már nem fájhat jobban.

- Igen. – Zitao többért kutakodik, de Yifan már nem ad. Itt az idő, hogy abbahagyják. Mikor a fiatalabb félrenéz, ő úgy tesz, mintha nem fájna, mintha minden rendben lenne.

- Akkor majd összefutunk. – Yifan szólal meg először. Talán tényleg itt az idő, hogy elengedje.

Zitao ajkai görbülnek, de nem mosolyra. Ez egy búcsú, egy hiányzol, egy utolsó szeretlek. – Igen, majd látlak. – A szavai a levegőben rekednek egy pillanatra, de eltűnnek, ahogy átlépi a küszöböt.

Az ajtó becsukódik, Yifan pedig kiengedi az addig visszatartott lélegzetét. Ez alkalommal tényleg vége.