Szörnyek a sötétben (Suho/Luhan)

Páros: Luhan x Suho (Junmyeon)
Érintett banda: EXO
Korhatár: 16
Figyelmeztetés: Szexuális zaklatás

Junmyeon volt a legeslegbátrabb hétéves kisfiú az egész iskolában. Legalábbis minden barátja így gondolta, mióta az egyik osztálykiránduláson teljesen egyedül bejárta a vidámpark kísértetkastélyát. Ő sohasem sírt, ha az idősebb diákok furcsa mesékkel rémisztgették, és nem sikított fel, mikor valaki viccből megijesztette. Egyetlen egyszer sem futamodott meg, ha verekedésre került sor vagy éppen a felnőttekkel szemben kellett megvédenie az igazát. Junmyeon már gyermekként is erős és határozott egyéniség volt.

De Luhan... Ő volt a legfélősebb, leggyengébb fiúcska, akivel valaha találkozott. Habár idősebb és kicsit magasabb volt nála, úgy viselkedett, mint egy óvodás. Ha valaki kicsit is felemelte a hangját, azonnal összerándult és szorosan lehunyta a szemeit. Sohasem járt kirándulásokra vagy szakkörökre, mint a többiek. Junmyeon pedig folyton emiatt nyaggatta; nem értette, hogy miért ilyen zárkózott.

Az idősebb fiú kizárólag hozzá szeretett átjárni, jól érezte magát a hétvégi ottalvós estéken. Olyankor megnéztek néhány rajzfilmet, videójátékoztak, majd lefekvés után még jó sokáig beszélgettek és kitalálós játékokat játszottak.

Az egyik ilyen estén, mikor már Junmyeon takarójába burkolózva pihentek, a fiatalabbnak támadt egy ötlete.

- Luhan... 

- Hmm?

- Szeretnél te is olyan bátor lenni, mint én, ugye? - A fiú néhány pillanatra elgondolkodott a válaszon, majd bizonytalanul bólintott. - Akkor ma este lekapcsoljuk a kisvillanyt, és ma--

- Ne! - Luhan rémült tekintete azonnal felbosszantotta a fiatalabbat.

- Ne legyél már olyan, mint egy lány! Segíteni próbálok.

- De nem akarom! - azzal megragadta barátja kézfejét, ami már a falra rögzített, csillagalakú kislámpa gombján pihent.

- Ne hisztizz! Nem lesz semmi baj. Lekapcsolom és meglátod, hogy nincs miért izgulnod. Olyan vagy, mint egy kislány - motyogta Junmyeon, majd egy határozott mozdulattal lenyomta a kapcsolót.

A szoba teljes sötétségbe borult, csak a Hold fénye világított be a redőny vékonyka résein. A fiatalabb kényelmesen elhelyezkedett, megdörzsölte álmos szemeit, és mikor már éppen nyitotta volna a száját, hogy újabb találóskérdést tegyen fel, meghallotta barátja szipogását. A kicsi, csöndes és sötét helyiségben szívszorítóan visszhangzott a fiú egyre hevesebb sírása, mire ő mérgesen felmordult.
- Mégis miért bőgsz?

- Sötét van - suttogta reszketeg hangon.

- De nincs itt semmi, ami bánthatna, nem kell félned. - Junmyeon haragja egy szempillantás alatt elpárolgott, mikor megérezte, hogy a vastag paplan remeg a fiú rázkódó vállai miatt. Óvatosan közelebb húzódott barátjához, és bátortalanul simogatni kezdte a takaró alatt lapuló, vékony felkarját. - Hé, nyugi... Tényleg nincs itt semmi. Nincsenek kísértetek, vámpírok vagy mutánsok, akik bántani akarnak, amíg alszol. Szörnyek nem léteznek, érted?

- De igen...

- De nem! - Junmyeon abbahagyta a fiú vígasztalását, ahogy újra kezdett eluralkodni rajta a düh. Mégis hogy lehet ilyen dedós? - Csak a filmekben meg a könyvekben vannak. Igazából nincsenek, miért nem érted?

- De igen! Én tudom! - Luhan könnyei hatalmas cseppekben folytak végig kipirult arcán, majd a párnahuzatba ivódtak. 

- Mégis honnan tudnád te?

- Én tudom! - kiabálta kétségbeesetten. - Igenis léteznek, és bántani akarnak engem. Mindig bánt engem... - Junmyeon megijedt az idősebb sírós hangját hallva. Meg volt róla győződve, hogy a fiú téved, de úgy tűnt képtelenség meggyőzni őt, így inkább újra felkapcsolta az éjjeli lámpát. Luhan könnyáztatta arcát halványzöld fény világította meg, Junmyeont pedig elöntötte a bűntudat, amiért megríkatta őt. Sajnálkozó tekintettel bámulta a feldagadt szemeit, a remegő ajkait és a kipirosodott, pisze orrát, majd szoros ölelésbe vonta törékeny testét.

- Ne félj - ismételgette a fiú fülébe suttogva, miközben heves, kissé durva mozdulatokkal simogatta a hátát. - Semmi baj, majd én segítek. Én megvédelek, oké? - Úgy hitte, hogy nincs mitől megóvni  őt, mégis ehhez hasonló ígéreteket tett neki, míg el nem aludt.

Junmyeon tisztában volt azzal, hogy a barátját sohasem fogják vérszomjas vámpírok vagy agyra éhes zombik megtámadni, hiszen ezek csak kitalált lények. Viszont azt nem sejtette, hogy igenis van mitől rettegnie éjszakánként.

***

Luhan szobáját lefekvés után sötétség borította, míg ő görcsbe rándult gyomorral és remegő ajkakkal próbált elaludni. Szemeit szorosan lehunyta, kedvenc, illatos kispárnáját pedig orrához nyomta; az ismerős öblítőillat mindig megnyugtatta. 

A fáradtság kezdett eluralkodni rajta, már majdnem elszundított, mikor halk nyikorgás kíséretében kinyílt az ajtó. Álmossága azonnal elillant, és újra remegni kezdett félelmében, ahogy a szörny léptei nyomán megreccsent a padló. Egyre közelebb és közelebb ért hozzá, majd finoman leült az ágy szélére. Hosszú ujjai cirógatni kezdték kócos haját, arcát, vállát, majd a takaró alá nyúlva pizsamafedte hátát.

Luhan minden izma megfeszült, ahogy nadrágjába simítva egy érdes tenyér ért combjához, és minden apró porcikáját végigtapogatta. A szörny lefejtette róla a takarót és kivette kezeiből a kispárnát, nem szólt semmit, csak a halk lélegzetvételei hallatszottak, Luhan szemei pedig könnyekkel teltek meg.

Junmyeon hazudott. - Egész végig ez járt a fejében, újra meg újra elismételte ezt a két szót. Hazudott, mikor azt mondta, hogy nincs mitől félnie. Akkor is, mikor megígérte, hogy nem engedi majd, hogy bántsák. Junmyeon egy hazug; nem volt ott, hogy megvédje őt a szörnytől, aki szinte minden éjjel belopakodott a szobájába.

Az a szörny minden látogatása alkalmával olyan rossz dolgokat tett vele, amikről senkinek sem mert beszélni. Mindig befogta a száját, nehogy mások meghallják, ahogy sír, miközben levette róla az összes ruháját, és mindenhol megérintette őt. Olyan sokszor bántotta már, hogy megszámolni sem tudná.

Az a szörny nagy volt, erős, gonosz és az illata nagyon hasonlított az édesapjáéra.