Handbook (Chen/Suho) {fordítás} (+18)

Eredeti történet: Handbook
Író: t-reasureplanet
Páros: Chen (Jongdae) x Suho (Junmyeon)
Érintett banda: EXO
Korhatár: 18
Figyelmeztetések: Fiú x fiú szerelem, szexuális tartalom, szexuális utalások, szexuális zaklatás
Megjegyzés: A történetben sokkal nagyobb korkülönbség van a szereplők között, mint a valóságban.

Kim Junmyeon rohanva menekült.

Nos, inkább csak gyorsan sétálva, de a testében tomboló adrenalin miatt úgy izzadt, mintha tényleg rohant volna; az elegáns inge már csurom víz volt a nyakánál és a hátánál.

Nem messze maga mögül hallotta a jellegzetes cipőcsikorgást a folyosó csempéin, illetve az egyre közelebbi, nyafogó hangot.

- Ah, Tanár Úr! Ne rohanjon, most tényleg szükségem van a segítségére!

Nem. Nem fog harmadjára is - vagy talán már negyedjére? - bedőlni ennek.

***

Mikor elvállalta a gimnázium végzőseinek tanítását, nagyon boldog volt. Végre feljebb léphetett a ranglétrán, kínai történelmet taníthatott gimnazistáknak, és olyanokat okíthatott, akik - valószínűleg - tényleg figyelnek is rá. Nem mintha nem élvezte volna a részmunkaidős állását, de... Sokkal jobban kijött az idősebb gyerekekkel, hiszen az általános iskolák felsőbb osztályaiban tanuló diákok éppen olyan korban voltak, mikor vagy teljesen figyelmen kívül hagyták vagy kimondhatatlanul gyűlölték a tanárokat.

Az esetek többségében korrekt volt. Harmadéveseket tanítani sokkal izgalmasabb és kifizetődőbb volt. A diákjai figyeltek rá, mikor a Tang dinasztiabeli tájképek fontosságát ecsetelte, aktívak voltak az órákon és igényelték az új információkat. Persze, voltak apróbb akadályok, összetűzések és egyebek, de összességében mindenki komolyan vette a tanulást. Junmyeon úgy gondolta, megütötte a főnyereményt.

Igen, kicsit lehangoló, hogy egy a negyvenes éveihez közeledő agglegénynek, aki a napok nagy részét munkával tölti, ez volt a főnyeremény, de Junmyeon mindig is pozitívan állt a dolgokhoz.

Legalábbis így hitte, míg egy nap bent nem maradt óra után az egyik tanítványa.

Kim Jongdae nem jelentkezett sűrűn az órákon, de nagyon jó jegyei voltak és mindig figyelt a tanárokra, ezért Junmyeon hitt abban, hogy ő az a csendes géniusz típus. Később persze rájött, hogy elég nagyot tévedett. Háton is veregethetné magát a kifinomult ösztöneiért.

- Mit szeretne, Jongdae? - kérdezte miközben a táblát törölgette. Néha lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérje a legfelső krétavonásokat is.

- A témazáró. Mennyire lesznek fontosak az évszámok? Ez nem számít puskázásnak. Elmondhatja, ugye? - Junmyeon kedvesen felkacagott.

- Ez történelem óra, Kim úr. A dátumok eléggé fontosak ennél a dolgozatnál - akárcsak az összesnél.

- Igen, oké. De mennyire? Mármint ha rangsorolnia kellene őket egy skálán, hová tenné?

- Nos, ha meg kellene határoznom egy értéket, azt mondanám, hogy... - azzal lassan sétálgatni kezdett, szemüvegét feljebb tolta orrnyergén és elgondolkodva hümmögött, habár teljesen tisztában volt a válasszal. Megfordult, hogy feleljen, de torkán akadt a szó.

Tudta, hogy a diákok folyamatosan nőnek és fejlődnek mindenféle téren, ahogy azt is, hogy eltérően szocializálódnak, tehát elnézhető, ha egy-egy szituációban kissé illetlenül viselkednek tudtukon kívül is, de Jongdae még ezeket figyelembe véve is túlságosan közel állt hozzá. Olyan közel, hogy tisztán láthatta a fiú homlokán lévő pattanást - ez pedig eléggé furcsa volt.

Megköszörülte a torkát, kissé hátrébb lépett és hátát a táblának támasztotta, nehogy véletlenül hozzáérjen a fiúhoz. Semmi rossz mozdulat.

- Azt mondanám, hogy nagyon fontosak, tehát tanuld meg őket olyan jól, amennyire csak tudod. - Azonban mikor Jongdae hálásan elmosolyodott, gyorsan hozzátette: - És ugyanilyen fontosak a személyek, a helyszínek, a demográfia, a dinasztiák közötti főbb különbségek, a kulturális fejlődés--

- Mi? De hát ez szinte minden, amit eddig vettünk. Ez nem segítség - morogta a fiú, ahogy Junmyeon az ujjain számolva sorolta fel a dolgokat.

- Minden egyes lecke, amit régebben tanítottam nektek maga a segítség. Azt hiszem, eléggé nagylelkű voltam, amiért olyan részletesen adtam le az anyagot. Most már csak annyit kell tenned, hogy keményen tanulsz. - Mondandóját befejezve bólintott, majd ajkára harapva próbálta visszatartani a nevetését, ahogy a fiú arca egyre kétségbeesettebb grimaszba torzult. 

- Huh? De Tanár Úr - nyavalygott, majd lebiggyesztett ajkakkal próbálta meglágyítani a férfi szívét, de szerencsétlenségére Junmyeon nem ismert engedékenységet, ha tanulásról volt szó.

A fiú még közelebb lépett tanárához, ezzel megszüntetve a kettejük között húzódó kényelmes távolságot. Összetette két tenyerét és fejét kissé lehajtva beszélni kezdett nem törődve azzal, hogy mellkasa milyen közel van a tanáréhoz.

- Csak mondja el, hogy mire kell nagyon figyelnem. Esküszöm, csak ennyire van szükségem! 

Junmyeon elgondolkodott, hogy mondania kellene-e valamit; de mi van, ha Jongdae elmondja majd mindenkinek? A többi tanárnak kétség kívül semmi gondja azzal, hogy a fiú szinte a nyakukba liheg, és nem akart ő lenni az, aki erre felhívja a figyelmét, hiszen ez azt jelentené, hogy feltűnt neki ez a közelség. Talán nem kellett volna, hogy észre vegye.

Végül megmentette őt a csengő. Jongdae észbe kapott; túl sok időt töltött azzal, hogy megpróbáljon könnyebb utat találni. A férfi ellépett előle és megigazította a nyakkendőjét.

- Holnap találkozunk, Kim úr. Tanuljon keményen! 

A fiú vállai elernyedtek és morogni kezdett valamit, miközben kiballagott az ajtón, hogy mehessen a következő órájára. Junmyeon megkönnyebbülten sóhajtott, ahogy eltűnt a kellemetlen, kínos érzés. Talán csak túlreagálta. Már évek óta senkivel sem került közelebbi viszonyba, természetes, hogy egy idegen közelségét kényelmetlennek találta.

***

Nem látta azóta órákon kívül Jongdae-t egészen a próbadolgozat napjáig. Fel akarta mérni, hogy mégis mennyire felkészültek a diákok. Jól ment, senki sem bukott volna meg, és nagyjából mindenki úgy teljesített, ahogy azt várta, kivéve egyetlen tanulót.

Óra után Junmyeon az asztalára támaszkodva válaszolt az előtte sorban álló diákok dolgozattal kapcsolatos kérdéseire. Jongdae volt a legutolsó, ajkát rágcsálva bámulta a lapon lévő számot. Mikor az előtte álló lány végre fejet hajtva megköszönte a segítséget és kisétált, a fiú észre sem vette, hogy ő következik. 

- Jongdae? Van kérdésed? - mosolygott kedvesen. - Azt hiszem, a pontszámoddal kapcsolatos... Ugye? - A fiatalabb morgott egyet, majd eltakarta az arcát a papírral.

- Elrontottam. Órákon keresztül tanultam mindent, mégis elrontottam. - Az idősebb elnevette magát és elvette a dolgozatlapot.

- Ezért volt ez csak próba. Hogy felkészülj az igazira. - Átnézte a fiú megoldásait; meglepő módon az évszámokat egész jól megtanulta, de a Tang dinasztiával kapcsolatos kérdéseket elrontotta.

- Akkor ez azt jelenti, hogy az igazin meg fogok bukni?

- Nem, csak azt, hogy kicsit több gyakorlásra van szükséged. Van néhány extra feladatsorom az irodában, biztos vagyok benne, hogy hasznukat vennéd. Csak ugorj be értük tanítás után, rendben? - Jongdae szinte felragyogott, széles mosoly díszelgett az arcán. 

- Komolyan? Köszönöm, Tanár Úr!

Mielőtt Junmyeon reagálhatott volna, a fiú szoros ölelésbe vonta őt; a nyakát átkarolva dörzsölte össze az arcukat, ezzel majdnem lelökve a férfi szemüvegét. A tanár nagyra nyitott szemekkel, levegőben tartott karokkal, lesokkolva próbált nem az asztalra terülni a rá nehezedő súly miatt. Érezte Jongdae-t, vékony felsőteste az övéhez simult, lehelete a fülét csiklandozta, egyik lába pedig az övéi között helyezkedett el.

Junmyeon háromszor is átolvasta az iskola házirendjét, és teljesen biztos volt benne, hogy ez nem a megfelelő tanár-diák érintkezés. Arról nem is beszélve, hogy az ajtó tárva-nyitva volt, ráadásul a folyosón diákok tucatjai cirkáltak. Ha bármelyikük meglátná, hogy milyen helyzetben vannak, még azelőtt kirúgnák őt, hogy akár csak megszólalhatna, nemhogy elmagyarázza a szituációt.

Amúgy... Mégis mi a franc ez? Ő egy diák!

- Öh-öhm... Jongdae? - A férfi hangja idegesen törte meg a csendet. Találnia kellett valami módot arra, hogy elhúzódhasson anélkül, hogy hozzáérne, de ő teljesen csapdába ejtette azzal, hogy az asztal pereméhez szorította.

Mikor meghallotta, hogy szólították, Jongdae oldalra fordította a fejét, egyenesen tanára nyakhajlatába.

- Komolyan. Nagyra értékelem. Ezért ön a kedvenc tanárom - motyogta kedvesen. Az ajkai beszéd közben a férfi bőréhez értek. Még közelebb húzódott, ölelésén szorított, combja pedig Junmyeon ágyékához nyomódott.

Komolyan. Mégis mi a franc ez?

Szaggatottan eresztette ki az addig bent tartott levegőt, mikor Jongdae már kisétált az ajtón. Ugyanabban a pózban - levegőben tartott kezekkel, kidülledt szemekkel bámulta perceken keresztül a szemben lévő falat félre csúszott szemüveggel.

A következő tanórájára kellett koncentrálnia; túl elfoglalt volt ahhoz, hogy a fiú korábbi viselkedésén gondolkodjon, hiszen a lőpor és a tüzijáték feltalálásáról kellett órát tartania. Szünetekben viszont az asztalánál ülve, elborzadva meredt az előtte heverő papírokra, miközben azt ismételgette, hogy "ez nem történt meg, ez nem történt meg".

Még kétségbeejtőbbnek tűnt a helyzet, mikor eszébe jutott, hogy a legutolsó órája után látnia kell őt. Ettől pedig egyre kellemetlenebbül érezte magát, de tanítás közben semmi sem vonhatta el a figyelmét. Még az a diák sem, aki valószínűleg egy koalamaci volt előző életében. Talán ha úgy tesz, mintha semmi sem történt volna és kerüli őt, elmúlik az érzés.

Igen, ez egy jó ötlet.

Mikor az irodájában ülve meghallotta a hangos kopogást, megugrott ültében, szemüvege pedig majdnem leesett az orráról. Az ajtót bámulta, miközben azon gondolkodott, hogy talán eljátsza, hogy nincs bent. De magabiztosságát pillanatok alatt elmosta az ajtó túloldalán leselkedő veszély.

Újabb kopogás.

- Öhm, Tanár Úr? Kim Jongdae vagyok.

Hát persze, hogy ő az. Kim Jongdae, az ő tanítványa. Kim Jongdae az ő tanítványa, ő pedig Jongdae tanára - csak észben kell tartania ezt. Végül megigazította a szemüvegét és megszólalt.

- Oh, rendben. Jöjjön be!

A fiú belépett a kis irodába és becsukta maga mögött az ajtót. Ugyanolyan vidámnak és elégedettnek tűnt felfelé kunkorodó ajkainak köszönhetően, semmi jele sem volt annak, hogy talán aggódna vagy zavarban lenne. Tényleg semmi rosszat nem lát a korábban történtekben? Talán ő is képes lesz majd úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

- Helló, Kim úr - köszönt udvariasan meghajolva, mint mindig. - Azt mondta, van néhány plusz feladata számomra.

- A-ah, igen. Ezt mondtam. Van. Persze. - Annyira elfoglalt volt az élete féltésével, hogy elfelejtette előkeresni a papírrengeteg között rejtőző feladatsorokat. - Egy pillanat alatt előkerítem, addig ülj le - mutatott a helyiségben található egyetlen székre, melyen munkafüzetek hevertek, amiket már hetekkel ezelőtt vissza kellett volna vinnie a könyvtárba. - Uh... Nos...

- Jó így. - Jongdae kimentette őt a kellemetlen helyzetből, és inkább állt, miközben kíváncsian tekintett körbe a kis szobában.

Junmyeon a fiú mellett elsétálva lépett az irattartó szekrényhez. Legalább azt tudta, hogy hol tartja a harmadikosok anyagát, de arra már nem emlékezett, hogy kronológiai- vagy ABC sorrendbe vannak-e rakva. Vagy máshogy? A mappák színe szerint? Ahogy dossziéról-dossziéra vezette tekintetét, rájött, hogy a rendszerezése eléggé... kusza. Vagyis teljesen értelmetlen. A sámánizmusról szóló lecke után rögtön a Ming dinasztiának fenntartott helyen találta magát.

- A francba... Hová tettem őket? - morogta magának, mikor már semmilyen logikát nem vélt felfedezni saját rendszerezésében.

- Segítsek? - Junmyeon hátrébb lépett a szekrénytől és a fiúhoz fordult, aki ismét túl közel, csupán centiméterekre volt tőle.

- Jongdae, ezt abba kell hagynod! - A szólított oldalra döntött fejjel nézte az idősebbet.

- Mit?

- Te... eléggé... hmm... - dadogta. Próbált megfelelő szavakat találni, nehogy megbántsa a fiút. - Néhányan... kényelmetlennek találják, ha valaki túl közel van hozzájuk. Jobb, ha mindig megtartod azt a bizonyos tisztes távolságot, mikor olyan emberrel vagy, akivel nem vagy elég közeli viszonyban.

Jongdae bólintott, miszerint megértette, mégsem mozdult - ugyanúgy sarokba szorította a tanárt.

- Kényelmetlenül érzi magát? 

Junmyeon olyan szorosan simult a szekrényhez, hogy az már nyomta a hátát; minél nagyobb távolságot akart tartani a fiútól.

- Öhm... Nos, őszintén szólva, egy kicsit igen. Tehát ha nem báno--

- Elérjem, hogy kényelmesebben érezze magát?

- Öhm... Mi?

Jongdae egy laza mozdulattal megszüntette a köztük lévő távolságot, és az idősebb derekára fogva összeérintette a csípőiket, majd olyan közel hajolt hozzá, hogy az ajkaik szinte összeértek.

- Azt kérdeztem, talán segítsek-e, hogy kényelmesebben érezze magát - válaszolt mosolyogva.

Junmyeon akadozva kezdett hadarni. Nem tudta felfogni, hogy mit lát, érez és hall, mert szinte teljesen kizártnak tartotta, hogy az alig tizennyolc éves diákja éppen rá akarna mozdulni.

- Te... Én... Mi... Mégis mit képzelsz, mit csi-csinálsz? - Jongdae felvonta az egyik szemöldökét a kérdés hallatán.

- Csak azt mondtam, hogy segítek, hogy kellemesebben érezze magát. - A kezeit lecsúsztatta a férfi derekáról, és nadrágjába nyúlva simogatni kezdte őt.

A diákja simogatni kezdte őt.

- E-ez teljesen elfogadhatatlan viselkedés! - kiáltotta, majd mellkasánál fogva próbálta eltolni a fiút, de hát mégiscsak egy gyerek volt még, így nem akarta bántani. Ráadásul Jongdae a másik kezével erősen szorította az övét, így közel tartva magához, míg tenyerével tovább cirógatta alsónadrágján keresztül. - Megőrült, Kim Jongdae? Tudja, hogy mi lesz, ha vala--

A fiú egy hirtelen csókkal némította el az idősebbet, majd mikor ismét beszélni akart, egy újabbal; egészen addig folytatta, míg végül a férfi teljesen szótlan maradt és elfordította a fejét. 

- Ne legyen ilyen hangos, Tanár Úr! Bajba kerülünk, ha valaki meghallja önt - suttogta.

Junmyeon tekintete az ajtóra siklott. Megkönnyebbülve látta, hogy csukva van, de aztán rádöbbent, hogy a diáknak igaza van. Katasztrófa lenne, ha valaki meglátná őket ebben a helyzetben; jobb lenne, ha senki sem hinné azt, hogy molesztálja az egyik tanítványát - még ha teljesen világos is volt, hogy ő az, akit éppen támadnak.

A fiatalabb keze egy másodpercre sem maradt mozdulatlan, az idősebb pedig elborzadva vette tudomásul, hogy teste milyen hevesen reagál az érintésre; férfiassága lassan, de biztosan vált egyre merevebbé a fiú ördögi keze alatt. Igaz, az utóbbi időben rendkívül kevés fizikai kontaktusban volt része, de nem gondolta volna, hogy annyira reménytelen és szánalmas helyzetben van, hogy képes lenne felizgulni egy diákra. Nem mintha Jongdae nem lenne elég--

Megrázta a fejét, még csak kibontakozni sem hagyta a gondolatot. Hatalmas erőfeszítések árán próbálta ignorálni a fiatalabbat, aki gyengéden simogatta hosszát, míg másik kezével még mindig az övét markolászta.

- Jongdae, figyeljen rám! Nem tudom, hogy mit hisz, de... Az Isten szerelmére, én a tanára vagyok! - A fiú ismét bólintott, majd kissé előrébb hajolva csókolgatni kezdte tanára nyakát.

- És én nagyon sokat akarok tanulni magától.

- Történelem! Történelmet tanítok! Kérem, elég! Nagy bajba fo-- A kérlelés végül erőtlen nyögésbe fulladt, ahogy Jongdae erősen megmarkolta őt, mire szája elé kapta a tenyerét, hogy tompítsa a hangot. De a fiúnak jó füle volt, így széles vigyor kúszott az ajkaira.

- Szeretem, amikor így viselkedik, Tanár Úr. Így még aranyosabb.

Junmyeon bosszúsan kapta tekintetét a diákra, és elhúzta a kezét, hogy végre kioktathassa őt, de Jongdae tenyere az alsónadrágjába furakodott, majd megmarkolta férfiasságát. Az idősebb torkából hörgésszerű hang szakadt fel - már évek óta senki sem ért így hozzá. A nagy hévben még azt sem vette észre, hogy a fiú kioldotta az övét - ami azt jelentette, hogy nem volt mivel magához húznia őt.

- Jó vagyok, ugye, Tanár Úr? - kérdezte pimaszul, miközben lassan mozgatta a csuklóját; az ujjai végigsimogatták a kemény húst borító érzékeny bőrt, mintha az emlékezetébe akarná vésni a textúráját. - Hű, még sohasem éreztem másvalaki férfriasságát. Olyan... nehéz. Igen, pont ilyen, vastag és nehéz - motyogta eltűnődve, kíváncsian cirógatva Junmyeont, majd bólintott. - Tetszik.

Az idősebb eltakarta vöröslő arcát, és megpróbálta visszatartani az ajkai közül kicsúszó, zavarbaejtő hangokat. Még soha senki sem beszélt róla ilyen nyitottan és erkölcstelenül. Sohasem ismerte volna be, de merevedése már attól is megrándult, hogy hallotta a fiú szavait, arról már nem is beszélve, hogy ujjaival tovább kíváncsiskodott.

Mivel már nem tartotta Junmyeon övét, Jongdae másik kezével is a férfi alsóneműjébe nyúlt, hogy a heréit masszírozhassa. Addig simogatta és markolászta az idősebbet, hogy már szájára tapasztott tenyere sem volt képes tompítani a feltörő nyögéseket. Junmyeon merevedésének hegyéhez vezette hüvelykujját, és szinte már könyörtelenül dörzsölni kezdte az érzékeny bőrt. Elégedetten figyelte, ahogy tanára a tenyerébe élvezett.

Junmyeon ajkait szorító ujjai közül elnyújtott, nyöszörgésszerű hang szökött ki, hátát pedig szorosan az irattartó szekrénynek passzírozta, miközben diákja tenyerén kövér cseppekben folyt szét élvezete. Nem sokkal később fáradtan, gyengén támaszkodott a bútornak, ahogy az orgazmus utóhullámai is elmúltak. Csak a hangos zihálása hallatszott a kis irodában.

Jongdae kihúzta kezeit a nadrágból - véletlenül néhány csepp ondót kenve a hasára -, és arcához emelte őket. Kíváncsian méregette az ujjai között nyúló ragacsos anyagot, majd hezitálás nélkül, mohón nyalta le kézfejéről, míg a férfi őt figyelte. 

Az idősebb hirtelen pánikolni kezdett, mikor magához tért. Jongdae éppen az ő ondóját nyalogatta.

- Furcsa - motyogta ahogy Junmyeont ízlelgette. - De tetszik.

A férfi nem válaszolt, az utóbbi húsz perc túl sokkoló volt számára ahhoz, hogy egyáltalán gondolkodni tudjon. Jongdae viszont ezt nem bánta, gyorsan felkapta a hátizsákját és az ajtó felé indult.

- Holnap találkozunk, Tanár Úr - integetett, arcán az a jellegzetes, barátságos mosoly húzódott; semmi jele sem volt a korábban történteknek.

Körül-belül tíz perc elteltével Junmyeon már meg mert mozdulni, tudomást sem véve a ragacsos fehérneműjéről és a kényelmetlen pózról, amiben addig állt. A székéhez ballagott, ráült, majd hitetlenkedve temette arcát a tenyereibe.

- Tutira kirúgnak.

Csak a dolgozat napján tűnt fel neki, hogy Jongdae aznap a gyakorlófeladatok nélkül ment el - nem mintha számított volna. Teljesen hibátlan dolgozatot írt.

***

Az eset óta Junmyeon teljesen kikészült mentálisan. Minden lehetséges módon próbálta átgondolni a történteket: egyértelműen ő volt az áldozat, nem ő volt az agresszor, másrészről teljesen biztos volt benne, hogy senki sem hinné el, hogy egy tinédzser bármire is kényszerítene egy harmincas éveiben járó férfit. Persze, egy árva léleknek sem beszélt róla, de egész álló nap undor kínozta őt, míg éjjelente Jongdae kezeinek és ajkainak fantomszerű érintései kísértették. 

Már az is éppen elég rossz, hogy megtörtént, de az még borzalmasabb, hogy ő élvezte.

Ráadásul már a fiú szemeibe sem tudott nézni, nemhogy beszélni hozzá; túlságosan félt attól, hogy teljesen összeomlik vagy netalán megint megkívánja őt. Az események után már igen nehéz volt átlagos diákként tekintenie Jongdae-re, sokkal inkább egy vonzó ajkakkal, vékony derékkal és ügyes kezekkel megáldott tinédzser volt. A dolgok, amelyeket nem szabadott volna észre vennie, hirtelen túl szembetűnőek lettek számára.

Nyomorult perverz!

Csupán egyetlen dologban volt biztos, méghozzá abban, hogy mostantól kézben kell tartania mindent. Több mint egy hete nem látta a fiút, mégsem tudott úgy tenni, mintha semmi sem történt volna köztük.

- Kim Jongdae, maradjon egy kicsit - kérte Junmyeon a tanóra befejeztével, miközben az asztalán lévő papírokat rendezgette, hogy ne kelljen látnia a fiú reakcióját. Mikor a legutolsó diák is elhagyta a termet, az ajtóhoz sétált és finoman becsukta azt. Senkinek sem kellett hallania, hogy miről beszéltek. Jongdae türelmesen várt a padjában ülve, telefonját nyomogatva, míg az idősebb vissza nem tért a helyére.

Junmyeon összeérintette a tenyereit az asztalra támaszkodva, miközben próbálta megkeresni a téma felhozására legalkalmasabb szavakat.

- Múlt héten... Az... Mikor mi... Öhm... - dadogta, ezzel egyértelművé téve, hogy számára igenis kényelmetlen a szituáció. - Ami az irodában... történt...

- Arra gondol, mikor kivertem magának? 

- Ne mondja ezt! - sziszegte Junmyeon, miközben szemüvegét igazgatta pirosodó arccal. - Annak nem szabadott volna megtörténnie. Nem tudom, hogy mégis milyen benyomása van rólam tanárként, de közöttünk csakis a mindenki által elfogadott kapcsolat lehet. Tanár és diák. Rendben? - Jongdae bólintott, miszerint megértette.

- De élvezte, ugye?

- Jongdae, a tanára vagyok. Persze, hogy nem--

- Pedig az íze alapján úgy tűnt, hogy élvezte - hümmögött, ujjával pedig csábítóan simított végig az alsóajkán. Az idősebb tátott szájjal meredt rá. Mégis milyen szemérmetlen ez a fiú?

- N-nézze, ez nem számít. Mérhetetlenül nagy hiba volt, aminek nem szabadott volna megtörténnie. Mostantól kezdve semmi ilyesmi nem fordulhat elő. Értette?

- Vettem. Nincs több kézimunka - bólintott a tanuló, majd elvigyorodott, ahogy a férfi újra dadogni kezdett.

- Csak... Csak menjen el! Holnap találkozunk! És ne felejtse el átnézni a munkafüzet feladatait a huszonnegyedik oldaltól a huszonhatodikig! - kiáltotta ki a teremből a fiú után. Talán a lelkiismerete egy idő után engedni fogja, hogy túllépjen ezen. Egy nap biztosan.

De nem ma.

Ebéd után a tanszobán kellett felügyelnie. Ilyenkor általában a diákok húsz percen keresztül úgy tesznek, mintha tanulnának, utána pedig a maradék harminc percben szundikálnak. Ez idő alatt lehetősége volt arra, hogy átnézze a tantervet, tehát nem bánta. Besétált az üres terembe - miközben nyelvével a fogai közé ragadt csirkehús darabkát próbálta kipiszkálni -, és leült az asztalához, hogy munkához lásson.

Közelebb húzódott és kinyitotta a dossziéját. Már éppen az egyik papírlaphoz érintette a tolla hegyét, mikor egy combjára simító tenyér miatt kisebb szívinfarktust kapott. Felsikoltott és gyorsan hátrébb húzódott, hogy az asztal alá nézzen, ahol Jongdae kucorgott vidáman mosolyogva.

- Mé-mégis mit képzel, mit csinál? Azonnal jöjjön ki onnan!

- Kényelmes itt - ellenkezett a fiú, mintha tényleg olyan kellemes lett volna az asztal alatt görnyedni, a sarkán ülve.

- Nem érdekel! Még a lelket is kiijesztette belőlem. - Jongdae lebiggyesztett ajkakkal nézett fel az idősebbre.

- De még az ebédet is kihagytam, hogy magával tölthessem az időt. Nem kaphatnék legalább egy kis nasit, mielőtt elmegyek?

A tanár összeráncolta a szemöldökét a gondolatra, miszerint Jongdae azt hiszi, hogy mindenhová ételt cipel magával. Aztán meglátta, hogy a fiú arca egyre közelebb férkőzik az ágyékához, mire elpirult és eszébe jutott, hogy nemrég milyen móhón nyalogatta az élvezetét.

- Nem értette meg, hogy miről beszéltünk? Ez egyaltalán nem-- Ah, kellemes délutánt, Youngho! - Junmyeon villámgyorsan húzódott székével közelebb az asztalhoz lábait széttéve, nehogy Jongdae-hez érjen, miközben zavart mosollyal köszöntötte a terembe érkező diákot. Youngho meghajolt, és bármiféle kommunikációt mellőzve a helyéhez ballagott, így Junmyeon megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Kezek simítottak a combjaira, de nem lökhette el őket, hiszen egyre több tanuló érkezett meg. Igyekezte megőrizni hidegvérét, ahogy finoman tapogatni kezdték ölét. Jongdae tenyere gyorsan keményedő férfiasságát simogatta, majd apró köröket rajzolt rá ujjaival, miközben kibontotta az övét. Az asztal alá akart nyúlni, hogy ellökhesse a kíváncsiskodó kezeket, de újabb diák lépett be a terembe, aki furcsán méregette őt, így mozdulatát félbehagyva inkább üdvözlésképp integetett neki.

- Csak egy kis kóstolót - hallotta a fiú suttogását, aki lassan lehúzta a sliccét. Forró leheletével izgatta Junmyeon merevedését alsónadrágján keresztül. A tanár hirtelen megugrott ültében, ahogy Jongdae ruhán keresztül ajkai közé fogadta egy részét; néhány percig semmit sem csinált, csak ráérősen szájában tartotta az idősebbet, majd néha-néha forró leheletével cirógatta.

Junmyeon levette a szemüvegét és az asztallapra hajolt, így próbálva elrejteni pirospozsgás orcáit és kéjtől összeráncolódott szemöldökét. Semmi esélye sem volt arra, hogy leállítsa a fiút anélkül, hogy lebuktatná magukat a diákok előtt, Jongdae-t pedig láthatóan nem zavarta a többiek jelenléte. Szerencsére senki sem vette észre szokatlan viselkedését, de a fiatalabb egyre szemtelenebb lett; csókolgatni kezdte előváladéktól nedves fehérneműjén keresztül heréit, így orra hegyével csiklandozva férfiasságát, miközben hangos, szürcsölésszerű hangokat adott ki.

- O-osztály! - szólt hirtelen Junmyeon erőtlenül, és megpróbált minél kifejezéstelenebb arcot ölteni magára. - Jó nap volt a mai, ugye? Miért nem veszik elő a telefonjukat vagy a zenelejátszójukat? Hajrá, de csak ma!

A diákok meglepetten bámultak rá, de senki sem utasította el az ajánlatot, így többségük előkotorta zsebéből a telefonját és a fülhallgatóját. Általában Junmyeon nem hagyja, hogy bármi is elvonja a tanulók figyelmét az osztálytermen belül, de most engednie kellett, hogy elfoglalják magukat valamivel, ha netalán Jongdae még hangosabb lenne.

A fiú ajkai eleresztették Junmyeon merevedését, ahogy beszélni kezdett.

- Nekünk sohasem hagyta, hogy telefonozzunk, Tanár Úr - sziszegte a fiatalabb, mire Junmyeon felemelte a csípőjét és visszanyomta magát a diák szájába, hogy ne tudjon beszélni. Nem mintha büszke lett volna a tettére, de Jongdae panasz nélkül kezdte újra szívogatni a ruhadarabot átitató előváladékot.

A fiú a tanszoba utolsó percéig szégyenlős nyalogatásokkal és lusta szívogatásokkal ingerelte a tanárt, így abban a pillanatban, mikor a legutolsó diák is kisétált a teremből becsukva maga mögött az ajtót, Junmyeon már bőven az orgazmus határán állt. Hátrébb húzódott amennyire csak engedte a fiatalabb, hogy szembesülhessen azzal a szívfájdító látvánnyal, ahogy diákja csinos ajkai őt kényeztetik, szemei vágytól csillognak, állán pedig saját nyálának és az ő váladékának keveréke csordogál. Majdnem elvesztette az önuralmát.

- Elég! - azzal megragadta Jongdae haját, és tincseit rángatva próbálta elhúzni a fejét, de a fiatalabb elégedetlen morgással ragadta meg alsóneműjének korcáját, és akárhányszor megrántotta a haját, ő egyre lentebb tolta a ruhadarabot, míg végül merevedése teljesen kibújt a nedves alsóneműből. - En-gedd-el-te-ördögfajzat!

Junmyeon durvasága ellenére a fiú megragadta tanára csípőjét, így próbálva közelebb férkőzni hozzá, hogy centiről-centire teljesen magába fogadja, míg makkja torkának nem ütközik. A férfiban lévő kevéske ellenkezés végül teljesen eltűnt, ahogy rekedtes morgás szaladt ki ajkai közül, Jongdae tincseit markolászó ujjai pedig ellazultak. Csak hagyta, hogy a fiú fel-le mozogjon hosszán.

- Oké, csak... Csak fejezd be - motyogta megadva magát, majd újra rámarkolt a diák hajára, ám ezúttal magához húzta őt. Jongdae elégedetten hümmögött, ahogy a férfi merevedése erőteljesen merült el szájüregében. Junmyeon mélyre nyomta magát, már elérte a fiú torkát. Azon túl, hogy viszonylag vastag volt, Jongdae valószínűleg nem volt túl gyakorlott ilyen téren, de ha ő eltűrte az eddigieket, igazán megérdemel ennyit. Erősen tartotta a fiú fejét, és olyan mélyre lökte magát, hogy heréinek kis része is Jongdae szájába merült, a fiú homloka pedig hasához nyomódott, míg orcái belsőcombjaihoz dörzsölődtek.

- Oh, Jézusom. - Junmyeon hátát a szék támlájának döntve nyögött fel, miközben csípőjét lassan előre-hátra mozgatta. Kicsit felemelkedett a székről, hogy a fiatalabb ajkai még erősebben nyomódjanak öléhez, torka pedig könyörtelenül feszüljön merevedésére. Jongdae köhögni kezdett, habos nyálcseppek szivárogtak ajkai közül, ahogy szívni kezdte az idősebbet. Nyálfoltok díszítették a széket, Jongdae pedig ragaszkodóan szorította a tanár csípőjét, és köhögéstől bekönnyezett szemeivel bámult fel rá.

Jongdae is ugyanolyan kemény volt, mint ő. Tudta, hogy a fiú már attól is beindult, hogy őt kényezteti. Kissé hátrébb húzódott, így csak hosszának kis része maradt a fiatalabb szájában, majd elélvezett.

***

- Miért csinálja ezt velem? - nyöszörögte magában szinte már szánalomra méltóan gyengén.

Összetört. Az egy dolog, hogy egy diák váratlan ragaszkodásának tárgya lett, de az már teljesen más, gyalázatos dolog, hogy ezt ő is viszonozza. Ő is ugyanolyan bűnös volt, mint Jongdae.

Újra visszagondolt a képre, ahogy a fiú ádámcsutkája fel-le mozog, miközben újabb és újabb cseppnyi ondót nyel le, ahogy a vöröslő, duzzadt ajkai az ő élvezetétől csillognak, ahogy megtörölte az állát és magára hagyta, hogy saját maga tisztálkodhasson meg és elsüllyedhessen szégyenében. Legtöbbször éjszakánként gondolt vissza ezekre az emlékekre pizsamanadrágjába tett kézzel. De sajnos az ő tenyere csak olcsó uzánzata volt Jongdae lenyűgöző ajkainak.

Ahelyett, hogy szembe nézett volna a problémával, inkább csak szőnyeg alá söpörte azt. Sokkal könnyebb volt. Nem nézett a fiúra, egyszer sem tartotta bent óra után, sőt... két méternél közelebb sohasem ment hozzá. Már elvesztette az erkölcsét, az önfegyelmét és az elfojtott libidóját, nem veszíthette el a munkáját is. Már csak ez maradt neki a nagy zűrzavarban.

Talán ezért nem várt tovább Jongdae, és kezdte vérbeli ragadozóként üldözni őt. 

Junmyeon elnézést kérve magára hagyta az osztályt, hogy kimehessen a mosdóba - túl sok vizet ivott. A mellékhelyiség teljesen üres volt; mikor belépett, semmi jelét nem látta veszélynek. Miután könnyített magán, már éppen húzta volna fel a sliccét, mikor ismerős karok fonódtak teste köré; egy kéz lustán pihent hasán, míg egy másik még mindig fedetlen hosszára szorított.

Megugrott ijedtében, de ezúttal már nem sikított.

- Helló, Tanár Úr - köszönt vidáman Jongdae. Állát a férfi vállán támasztotta, ujjaival pedig néha-néha megdörzsölte puha férfiasságát.

- Mi-mit csinál? Ez a mosdó! - sziszegte az idősebb. Egyedül annak örült, hogy az óra közepe lévén senki sem járkált a folyosókon.

- Hiányzott - motyogta aranyosan a diák, majd orrát Junmyeon nyakához dörgölte és elégedetten felsóhajtott. - Ez is hiányzott - azzal finoman megcirógatta az idősebbet.

- Miért csinálja ezt velem? - nyüszített fájdalmasan, ahogy Jongdae a legközelebbi fülkébe húzta őt. Már nem is ellenkezett, tudta, hogy hasztalan lenne. - Csak egy tanár vagyok. Mégis mit követtem el, amiért ezt érdemlem?

- Azért van, mert maga a kedvenc tanárom, Kim úr - magyarázta hevesen a fiú, miközben elfordította a zárat, de továbbra sem engedte el az idősebbet. - Ma nagyon szűk a nadrágja. Mármint... Tényleg nagyon szűk. Lehajolt, hogy felvegyen egy krétát, és láttam az alsónadrágja vonalát. - A tenyerei nyugtatóan simogatták a tanár derekát, majd lefelé hadva letolta nadrágját és fehérneműjét egészen a térdéig.

Junmyeon lenézett, miközben vezkőztették, és felsóhajtva gondolkodott, hogy ezúttal vajon mit tesznek majd vele.

- Legalább siethetnénk? Most éppen a szimbolizmusról kellene tanulnod.

- Oké-zsoké - válaszolt boldogan Jongdae nem törődve az idősebb hangjában visszhangzó bánattal, melyet az újabb kudarc okozott. Megpaskolta a férfi hátsóját, így kissé előrébb lökve őt. - Tegye fel az egyik lábát, kérem!

Junmyeon pedig abban a pillanatban döbbent rá, hogy a fiú ezeket a kis akciókat tökéletesen kitervelte.

Követte a fiatalabb utasítását, és feltette egyik lábát a lecsukott WC-ülőkére, kezeivel pedig megtámaszkodott a fülke egyik falán.

- O-oké. És most m-- Hé! 

Jongdae két kézzel markolt a fenekére, és erősen masszírozni kezdte a puha húst. 

- Nagyon szép és még lágy is. Tudtam, hogy ilyen lesz. - Junmyeon nem látta őt, de hallotta, ahogy térdei a kemény csempén koppantak. Finoman markolászni kezdte őt. - És ugyanolyan hófehér, mint a többi testrésze. Hűha... Nagyon szép.

A tanár lehajtotta fejét kinyújtott karjai között. Jongdae apró puszikat hintett puha bőrére először jobb, majd bal oldalára, végül forró leheletével cirógatta bejáratát, miután széthúzta a lágy húst. Junmyeon lélegzete elakadt; nem tudta eldönteni, hogy elhúzódjon a furcsa érzés elől vagy inkább közelebb tolja magát. De a fiú már döntött helyette; közelebb húzta arcához az idősebbet, hogy hosszú, fényes nyálcsíkot húzzon végig félgömbjei között.

- Oh, Jézusom. - Junmyeon levegő után kapkodott, szemüvege pedig lecsúszott orrnyergén, ahogy egyensúlyát elvesztve megingott. Jongdae nyelve fel-le mozgott forró bőrén ragacsos nyállal befedve azt, néha-néha kissé beléhatolva. Puszikkal és csókokkal borította be az idősebbet, majd lentebb haladva játékosan nyalogatni kezdte heréit, aztán pedig egyesével szájába véve erősen megszívta azokat.

Mikor úgy döntött, hogy eleget játszadozott, újra visszatért a férfi bejáratához, hogy ismét csókolgatni kezdje azt; cuppogó, szürcsölésszerű hangok töltötték meg a kis helyiséget, Junmyeon férfiasságából pedig nagy cseppekben folydogált az előváladék. Mikor a fiú végül lassan beléhatolt nyelvével, fejét oldalra fordítva nyögött karjába.

Jongdae az idősebb combjai közé nyúlva merevedésére fonta az ujjait. Saját nedvességét kente szét hosszán, így síkosítva azt, majd szorgosan mozgatni kezdte csuklóját. Keze és nyelve azonos ütemben mozgott egy ideig, végül újra megnyalta az idősebb bejáratát. Megmarkolta Junmyeon és kissé szétfeszítette azokat, hogy jobban hozzá férjen. Ismét beléhatolt, nyelve pajkosan ficergett az idősebben.

- Ho-hogy... Hogy-hogy ilyen jó vagy ebben? - motyogta a férfi, mikor végtagjai remegni kezdtek; egyre nehezebben tartotta magát. Jongdae ujjai egyre erősebben és durvábban dörzsölték egész hosszát, majd makkját, így próbálva az őrületbe kergetni őt - ami sikerült is. Junmyeon a fiú ujjaira, a WC ülőkére és a falra spriccelt.

Abban a pillanatban, ahogy elélvezett, Jongdae már rögtön fel is húzta a nadrágját és becsatolta az övét. Fehér inge össze-vissza állt, de legalább már nem volt meztelen. Ez azért kedves volt tőle.

- Gyerünk, Tanár Úr! - A fiú bíztatóan veregette hátba őt, mintha nem is miatta fulladt volna ki. - Az órának már majdnem vége.

Junmyeon pedig legszívesebben sírt volna.

***

Felmondás.

Ez volt az egyetlen lehetőség Kim Junmyeon számára.

Már feladta. Feladta, hogy megpróbálja összekaparni a megmaradt, kevéske erkölcsét és tisztességét; feladta, hogy úgy nézzen tükörbe, hogy szégyellje magát a történtek miatt; feladta, hogy úgy pillantson Jongdae-re, hogy ne ugorjon görcsbe a gyomra a gondolattól, hogy mégis milyen vonzónak találja őt.

Így igaz. Junmyeon igenis vonzódott Kim Jongdae-hez, a Jinseong Gimnázium harmadik évfolyamos tanulójához. Már teljesen elfogadta a tényt.

Tanítás után lassan ballagott az igazgató irodája felé kezében a táskájával és a felmondólevelével, közben pedig azon gondolkodott, hogy vajon mi romlott el. Talán a gimnázium tényleg túl sok neki. Ha szerencsés, talán szerez egy állást egy általános iskolában, ahol a diákok teljesen figyelmen kívül hagyják majd őt. Igen, ez elég jól hangzik.

Ahogy lelépett a földszintre vezető legutolsó lépcsőfokról, megpillantott néhány embert a folyosón; egy-két szakkörös diákot, a gondnokot és persze Kim Jongdae-t, ahogy egy terem felé sétál. Az igazgatói pedig pontosan a folyosó végén volt, így mindenképpen el kellett haladnia a fiú mellett. Egyszerűen tökéletes.

Junmyeon lélegzete elakadt, erősen markolt a kezében szorongatott táska fülére, mikor Jongdae ránézett. Meglepettség, majd boldogság ült ki  a fiatalabb arcára. Ez volt a legeslegrémisztőbb látvány, amivel  a tanár valaha találkozott egész addigi élete során. 

Tehát sarkon fordult és olyan gyorsan lépkedett, ami még nem volt túl feltűnő. A parkoló közel van. Ha elég gyors, talán van esélye arra, hogy villámsebességgel hazáig vezessen és bezárkózhasson a lakásába, míg Jongdae ki nem járja a gimnáziumot.

- Ah, Tanár Úr! Ne rohanjon, most tényleg szükségem van a segítségére - nyavalygott mögötte a fiú. De nem, Junmyeon nem idióta. Akármit is tervez, az lesz a vége, hogy megint a bokája körül fog lógni a nadrágja, miközben a fiú őt fogdossa.

Amint kilépett az épületből, rohanni kezdett; a cipői minden egyes lépésnél hangosan dübörögtek a kemény aszfalton, ahogy a parkolóhelye felé szaladt a többi autót kerülgetve. Még a szemüvegét is majdnem elhagyta. Itt az esély a menekülésre, ez volt az utolsó alkalom, hogy azok a felfelé kunkorodó ajkak sanyargatták őt. Az ajtó mellett állva kotorászott a táskájában a kocsikulcsot keresve, közben pedig azért imádkozott, hogy remélhetőleg nem felejtette el eltenni az íróasztalról a kulcscsomóját, mikor elindult a teremből.

- Gyerünk, gyerünk - bíztatta magát suttogva. Már arra is hajlandó lett volna, hogy a földre borít mindent, csakhogy mihamarabb megtalálja. Sietősen kutakodott, mikor hirtelen rádöbbent, hogy mégsem tette el őket. Néhány másodpercnyi keresgélés után a zsebeiben végül győzedelmes mosoly ült ki arcára.

- Igen! Ez az! Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Gyorsan beugrott az autóba és rögtön bezárta maga után az ajtót, majd figyelmesen körbekémlelt a parkolóban, hogy megbizonyosodjon arról, hogy Jongdae nem lopakodik-e a közelben. Néhány percnyi idegeskedés után megkönnyebbülten sóhajtott, ujjai pedig már nem szorították olyan erősen a kormányt. Végre szabad. Végre már sza--

- Helló, Tanár Úr - kiáltott hirtelen Jongdae, amint felbukkant a hátsó ülésen. Hát persze. Vidám mosolya ragyogott a visszapillantó tükrében, Junmyeonnak pedig már arra sem volt ereje, hogy megdöbbenjen. Egyszerűen belefáradt. - Tudta, hogy benne vagyok a futó csapatban?

A férfi elkeseredetten döntötte homlokát a kormányra, és halkan szipogni kezdett.

***

Később, miután a fiú kérésére egy eldugottabb helyre vezetett, Junmyeon a hátsó ülésen ült, nadrágjával a bokái körül és a szintén nadrág nélküli Jongdae-vel az ölében. A fiú szenvedélyesen dörgölte ágyékát a reménytelenül ülő férfiéhez.

- Tudja, hogy idén ballagok, ugye? - A fiú lehelete csiklandozta az idősebb nyakát, miközben csókot nyomott a bőrére.

- Hát persze - válaszolt erőtlenül. Fejét az ülés támlájának döntötte, míg tenyerei Jongdae vékony derekát szorították.

- Haza kell vinnie, ha végeztem. - Egyre erősebben szorította a tanár vállait, ahogy durvábban simult hozzá.

- Hát persze. - Ha Jongdae ezt akarja, miért utasítaná el? Mi ebben az új? Igen, jobb lesz, ha haza viszi őt.

- Ah, tényleg? Hát ezért maga a kedvenc tanárom!

- Hát persze.