Apró lépések (Kris/Tao)

Páros: Tao (Zitao) x Kris (Yifan)
Érintett banda: EXO
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: Fiú x fiú szerelem

Megjegyzés: A történetben Zitaónak van egy bátyja, Enlai, aki Yifan osztálytársa.

Enlai legjobb barátjaként Yifan rengeteg időt töltött a Huang család házában, főleg hétvégeken. A két fiú iskolán kívül szinte minden idejét együtt töltötte, hiszen az első pillanattól kezdve - mikor két évvel azelőtt Yifan új diákként Enlai osztályába került - jól kijöttek egymással. Persze voltak vitáik, kisebb nézeteltéréseik, de alapvetően teljesen egy hullámhosszon voltak, így néhány napnyi gyerekes némaság után végül mindig kibékültek. Számíthattak egymásra; segítettek a másiknak egy-egy iskolai feladatnál, együtt jártak edzésekre, és mikor egyikőjüknek nem volt pénze vagy ebédje, a másik szívesen megosztotta vele a sajátját. Éveken keresztüli barátságuk során sok dolgot megéltek és megtanultak egymás mellett. Yifan barátja heteken keresztüli nógatasának köszönhetően végül rászánta magát, hogy randevúra hívja a lányt, aki után már elég régóta sóvárgott. Enlai segített neki ajándékot választani az első évfordulójukra, fedezte őt az édesanyjánál, mikor egy-egy hétvégét a lánynál töltött, és sört lopott a hűtőjükből, hogy legyen mivel vigasztalódnia, amikor a lány szakított vele. Enlai mindig ott volt, ha szüksége volt rá, így Yifan is igyekezett minél többet segíteni a fiúnak. Sokszor megírta helyette az angol házi feladatát, jó szárnysegédként dicsérte őt a szép lányok előtt, és ostoba történeteket, vicceket mesélt neki, mikor valamiért szomorú vagy lehangolt volt. Mondhatni tökéletes barátság volt az övék, kölcsönösen tisztelték és testvérként szerették egymást - amit viszont sohasem hangoztattak, hiszen mégiscsak férfiak voltak.

Enlai szülei kedvelték Yifant, így sohasem bánták, hogy szinte minden szabadidejét a házukban töltötte, sőt sokszor még a családi rendezvényeken - születésnapokon, ünnepléseken és sátorozásokon - is részt vett. A hónapok múltával már megszokott volt, hogy eggyel több tányér került az asztalra vacsora előtt, hogy eggyel több süteményt vettek a cukrászdában délutáni nassolnivalónak, és hogy eggyel több ajándékot csomagoltak Karácsony előtt. Yifanra igazi családtagként tekintettek a szülők és Enlai. De velük ellentétben Zitao cseppet sem örült annak, hogy a fiú ilyen sokat ólálkodott a házukban. 

***

Mikor legelőször találkozott Yifannal, éppen tizennégyéves volt, mégis még évekkel később is pontosan emlékezett arra, hogy egy szürke, feliratos pulóvert viselt, hogy milyen süteménnyel kínálta meg őt az édesanyja, és hogy milyen filmet néztek a bátyjával azon a délutánon. Tisztán emlékezett arra, hogy egy szeles, késő őszi nap volt, ezért már fáztak az ujjai, ahogy hazafelé sietett az iskolából. Emlékezett, hogy az előszobába lépve megpillantott egy idegen, sötétkék kardigánt a fogason. De leginkább az a félénk, bátortalan mosoly ivódott az emlékezetébe, ami az ismeretlen fiú arcát díszítette, ahogy Enlai bemutatta őket egymásnak. Bármikor képes volt felidézni azt a pár másodpercet, amikor Yifan hatalmas, meleg tenyere az övéhez simult egy határozatlan kézfogás alkalmával. A hidegtől zsibbadt ujjait kellemesen melengette az idősebb, majd pár pillanat múlva visszaült a kanapéra. Az a furcsa érzés, ami akkor bizsergette az egész testét, ami sötét pírral színezte dércsípte orcáit, és ami parányi izzadságcseppeket varázsolt a hűvös tenyereire, később éveken keresztül ott motoszkált a mellkasában.

Éppen ezért nem szerette, mikor a fiú náluk volt. Nem szerette, hogy vacsoránál csak pár falatot ehetett, mert nem akarta, hogy Yifan lássa, milyen sokat eszik. Nem szerette, hogy mikor edzés után hazament, az idősebb már ott ült a nappaliban Enlai társaságában, és piszkos, izzadt ruhákban látta őt. Azt sem szerette, hogy vasárnap reggelente ahelyett, hogy sokáig aludt volna és egész nap pizsamában járkálva lustálkodott volna, mindig korábban felkelt, hogy rendbe hozza magát, hiszen azt akarta, hogy Yifan mindig tökéletesnek lássa őt. De amit legjobban utált, az az ajándékozás volt; a megfelelő ajándék kiválasztása, gondos becsomagolása, a rá szükséges pénz összegyűjtése, és a mellé járó kártya megírása.

Majdnem másfél évvel azután, hogy Yifan és Enlai összebarátkozott, egy májusi hétvégén kisebb összejövetelt tartott a család Zitao tizenhatodik születésnapja alkalmából, amire mindössze néhány közeli rokon, barát és persze Yifan volt hivatalos. Ahelyett, hogy az ünnepelt kismalac módjára falta volna az ízletes ebédet és egyéb nyalánkságokat - ahogy azelőtt mindig is tette -, csak szégyenlősen kanalazta az ételt. Evés után az idősebbek a hűvös nappaliban kávézgattak, míg a "gyerekek" a napsütötte kertben ülték körül a hatalmas kerti asztalt, és jóízűen falták az édes csokoládétortát. Az enyhe, langyos szellő halkan zizegtette a faleveleket, az egyik ablak párkányán lévő kisrádióból pedig kellemes dallam szólt. Zitao nem merte a tekintetét a vele szemben ülő Yifan arcára emelni, így csak a fiú kezeit és félig megevett tortaszeletét láthatta. Az idősebb hosszú ujjai között szinte már komikusnak hatott az amúgy is kicsi süteményvilla. Csak figyelte, ahogy a fiú ezüstös evőeszköze a piskótába mélyed, majd sötét krémfoltot hagyva a tányéron felemeli a hatalmas falatot és - minden bizonnyal - az ajkaihoz emeli azt újra és újra, míg el nem fogyott. 

Nem sokkal később eljött az ajándékozás ideje. Minden vendég a nappaliban köszöntötte fel az ünnepeltet szoros ölelések és nyálas puszik kíséretében. Az idősebbek inkább hasznos dolgokat - pulóvereket, öveket és kölniket - adtak a fiúnak, míg a többiek sokkal olcsóbb, de személyesebb tárgyakat, amikből látszott, hogy mennyire figyelnek rá. Kapott könyveket, amiket már régóta el szeretett volna olvasni, egy pólót a kedvenc együttese logójával, néhány doboz édességet a kedvencei közül és egy fülhallgatót, mivel az övé nem sokkal azelőtt romlott el. Az utolsó ajándékozó Yifan volt; elé lépett, elhadart egy "Boldog születésnapot!"-ot, majd miután átadta az aprócska csomagot, átölelte a fiú vállait. Habár Zitao több, mint tíz centit nőtt az elmúlt évben, még mindig jóval alacsonyabb volt az idősebbnél. Nem ölelt vissza, csupán szorosan a hasához fogta a kapott ajándékot, ahogy Yifan felsőteste az övéhez simult. Ez a kedves gesztus is csak néhány másodpercig tartott - akárcsak a legelső kézfogásuk -, de minden egyes pillanata mélyen Zitao elméjébe vésődött. A gyengéden szorító erős karok ránehezedő súlya, az idősebb hosszú haja, amely a fülét csiklandozta, ahogy lehajolt hozzá, és az illata, amit azelőtt még sohasem érzett, hiszen még nem voltak ilyen közel egymáshoz;  minden apró részlet tisztán élt az emlékeiben. A gyors ölelés után az idősebb szó nélkül visszasétált Enlai mellé és ismét beszélgetni kezdett vele, Zitao pedig a nadrágzsebébe csúsztatta az ajándékot; nem akarta kibontani mások előtt.

Aznap este, lefekvés előtt egy ideig izgatottan figyelte a tenyerében pihenő ajándékot. Alaposan szemügyre vette az asztali lámpa által megvilágított, kissé idomtalanul becsomagolt tárgyat; a sötétkék csomagolópapírt hosszú cellux-darabkák fogták össze, melyeket Tao óvatosan fejtett le, nehogy elszakítsa a csomagolást. Lassan hajtotta szét a színes papírt, és elmosolyodott, mikor meglátta, hogy Yifan olyan nagy csomagolót használt, amivel háromszor is át kellett tekernie a kis tárgyat. Tény, hogy nem volt túl szép, de Zitao szívét melengette a gondolat, hogy a fiú miatta vesződött a csomagolással is - régen a barátnőjének szánt ajándékokat mindig egy dísztasakba rakta, mondván, nem az ő stílusa a "kézműveskedés". A sötétkék papír alatt egy aprócska, átlátszó tasak lapult, mely egy fémkulcstartót rejtett, amin a fiú kedvenc együttesének logója díszelgett. Bugyuta, szerelmes vigyor terült el az arcán, ahogy a kis zacskót szorongatta. 

Ez volt az a pillanat, mikor először érezte úgy, hogy igenis számít valamit az idősebbnek. Igaz, csak akkor szólították meg a másikat, amikor szükséges volt, Yifan mégis tudta, hogy melyik bandát szereti - ami azt jelentette, hogy ha észrevétlenül is, de figyelt rá.

Zitao az idősebb minden apró mozdulatát szemmel tartotta amikor csak tudta, és igyekezett ezt feltűnés mentesen tenni. Alig szólt hozzá, de tudta, hogy milyen filmeket kedvel, milyen zenét hallgat és milyen ételeket szeret. Folyton őt figyelte a szeme sarkából, így olyan részleteket is észre vett, amik másoknak nem igazán tűntek fel; a kidagadó eret a homlokán, mikor annyira nevet, hogy még a könnye is kicsordul, a parányi anyajegyet a nyakhajlatánál, még azt a vékony heget is, ami a jobb térde alatt fehérlett. Minden apróságot tudott róla, és az ábránd, hogy talán ő is éppen így ismeri őt, boldoggá tette. Ez volt az egyik legszebb születésnapi ajándéka.

Akkor éjjel azzal az elhatározással hajtotta álomra a fejét, hogy lassan, lépésről-lépésre, de eléri, hogy Yifan szeresse őt. 

Az ezt követő hetekben Zitao újra ugyanúgy viselkedett, mint azelőtt, hogy Yifan a Huang család életébe lépett volna. A hangosan nevetgélő, izgő-mozgó Tao visszatért, és ahelyett, hogy csöndes megfigyelőként a háttérbe húzódott volna, felszabadultan járt-kelt a házban, hozzászólt a beszélgetésekhez, a kertben kosarazott a fiúkkal, sőt elég bátorságot gyűjtött ahhoz is, hogy vacsoránál néha-néha Yifan mellé üljön. Délutánonként, iskola után Enlai és Yifan társaságában bámulta a tévét, videójátékozott, alkalomadtán pedig a bátyja szobájában hallgatott zenét. Egyre többször szólt Yifanhoz, és minél több kedves szó hagyta el az idősebb ajkait, annál magabiztosabb és boldogabb lett. Az egyre gyakoribb beszélgetések és közvetlenebb érintések reménnyel és folytonos, kellemes érzéssel töltötték meg a fiú szívét. 

Végül majd' kéthónapnyi "barátkozás" után, Zitao megkérdezte a bátyját, hogy csatlakozhat-e a már szinte hagyománnyá vált péntek esti mozizásukhoz, melyre Enlai boldogan mondott igent. Már kedden elkezdte tervezni az estét; egyáltalán nem volt kíváncsi a filmre, valójában azt sem tudta pontosan, hogy miről fog szólni, de úgy érezte, hogy Yifan szemében végre nem csak az az idegesítő kistestvér, aki mindig a bátyja körül lófrál, hanem egy barát. Egy barát, akivel szívesen tölti az idejét, és aki talán idővel nagyobb szerepet is kaphat az életében. 

Azonban mire eljött a péntek, Zitao magabiztossága és álomképei  már régen szertefoszlottak.

A mozizás előtti napon Enlai és Yifan szokás szerint a fiú szobájában heverészett, zenét hallgattak és beszélgettek. Kora délután lévén úgy hitték, csak ketten vannak a házban, nem sejtették, hogy Tao edzése elmaradt, így korábban köszöntötte őt az otthon melege. A fiú arca felderült, ahogy a bejárati ajtó küszöbét átlépve meghallotta Yifan dörmögésszerű, mély hangját az emeletről. Hevesen dobogó szívvel lépkedett a lépcsőfokokon, már éppen nyitotta vékony ajkait, hogy köszönjön az idősebbeknek, mikor a résnyire nyitott ajtó túloldalán átszűrődött Yifan fáradt sóhaja. 

- De miért mondtad neki, hogy jöhet? - kérdezte a fiú Enlai-tól, majd újra felsóhajtott, Zitao pedig szíve legmélyéből remélte, hogy nem róla beszéltek.

- Mert az öcsém, egyszer kibírod - hangzott nyugott kijelentése, mire barátja felhorkantott.

- Egyszer? Az utóbbi időben folyton velünk van. Akárhová megyek, ő mindig jön utánam - szusszantott kissé bosszúsan. Ahogy kiejtette ezeket a szavakat, Tao remegő lábai megindultak saját szobája felé, melynek ajtaját hangtalanul csukta be maga mögött. Csalódott, fájdalmasan égető könnyek csillogtak a szemeiben, de még azelőtt elmorzsolta őket, hogy végigfolyhattak volna kipirult arcán. Reszketegen fújta ki a tüdejében rekedt levegőt, majd hatalmas sóhaj kíséretében leült az íróasztalához, és elővette a történelemkönyvét. Nem kellett tanulnia, de muszáj volt valamivel elfoglalnia magát, mert minél többször gondolt vissza a fiúk beszélgetésére, annál szánalmasabbnak és nevetségesebbnek érezte magát. A boldogság, ami az utóbbi hetekben körülölelte őt, másodpercek alatt eltűnt, helyét pedig az önsajnálat és a reménytelenség vette át. A könyv aprócska betűi egyre maszatosabbnak tűntek a homályos könnyfátyol mögül, ahogy halkan szipogott. A fekete-fehér lapokat markoló ujjai pedig egyre erősebben remegtek, ahogy próbálta minél egyenletesebben venni a levegőt. Nem akart sírni, hiszen nem volt miért; nem szomorkodhat egy soha meg nem kapott szív után, a mellkasába nyilalló, szorító érzés mégis olyan fájdalmasnak hatott, mint még soha semmi azelőtt. 

Azt mondják, nincs viszonzatlan szerelem, míg be nem következik az a bizonyos vallomás, Zitao pedig hitt ebben. Úgy gondolta, hogy az ostoba gyerekszerelemből rengeteg figyelemmel, kedvességgel és türelemmel kibontakozhat valami sokkal erősebb, érettebb érzés, amelyet Yifan egyszer viszonozni fog. Végül mégis felhagyott az ábrándozásokkal, és a legapróbb reménymorzsát is elhajította, akárcsak az addig féltve őrzött kulcstartót. 

Már nem érdekelte őt, ha Yifan kócosan, karikás szemekkel látta őt vasárnap reggelente. Nem zavarta, ha végignézte, ahogy olajtól csillogó ujjakkal habzsolja a hatalmas pizzaszeleteket. Nem érezte kellemetlenül magát, ha meghallotta, hogy telitorokból nevet egy buta film béna poénján. Már egyáltalán nem számított, hogy mit gondolt róla. 

***

Néhány hét elteltével Yifan egyre ritkábban vendégeskedett a Huang család házában; az ottalvós szombat esték, a filmezős délutánok és a vasárnap délelőtti kosarazások a kocsifelhajtón fokozatosan elmaradoztak. Zitao nem tudta, mi lehetett ennek az oka, de örült annak, hogy nem kellett nap mint nap azt az arcot látnia, amit sohasem simogathat meg, és nem kellett hallania azt a mély, reszelős hangot, ami sohasem fog szerető szavakat suttogni neki. Nem bánta, hogy nem láthatja azt a fiút, aki ugyanolyan gyorsan összetörte a szívét, mint ahogy annak idején ellopta. 

Igaz, eleinte kissé furcsa volt, hogy eggyel kevesebb tányér került az asztalra, hogy mindig kimaradt egy szelet sütemény, és hogy nem hevert Enlai szobája sarkában az a kopott sötétszürke hátizsák, amit Yifan mindig magával hordott, de ezek az apróságok idővel teljesen feledésbe merültek.

A hónapok, évek múltával nemcsak Enlai és Yifan járta ki a gimnáziumot, hanem Zitao is.

Az ember felnő, akarva-akaratlanul eltávolodik az iskolai barátaitól, elfeledi a gyermekszerelmeket, és elhagyja a szülőházát, hogy saját otthont építhessen. 

***

Zitao az évek során összetört szívű kisfiúból életvidám egyetemistává cseperedett. Nem tűnt ki a tömegből, semmiben sem volt igazán tehetséges és nagyra törő tervei sem voltak. Csak boldog akart lenni, és ennek megfelelően élte mindennapjait. 

Hétvégente mindig meglátogatta Enlai-t és a feleségét, akik az egyetemtől néhány buszmegállóra laktak egy panel lakásban.

Hűvös, őszi délután volt, mikor szélfútta, ébenfekete haját igazgatva átlépte a kis lakás bejárati ajtajának küszöbét. Az előszobában levette vastag sálát, majd kabátját, már éppen felakasztotta volna őket a fogasra, mikor meglepődve látta, hogy Enlai és Yein kabátja mellett egy ismeretlen ruhadarab lóg. Sohasem szoktak vendéget fogadni, mikor ő is náluk vacsorázott, így kíváncsian lépkedett a nappali felé, azonban félúton megakadt a szeme Yein alacsony alakján, ahogy sietősen lépked a konyha felé. Hosszú, sötétbarna haját laza lófarokban fogta rakoncára, világoskék kismamaruhája pedig bohókásan lengett ide-oda, ahogy a konyhapult mögött sürgött-forgott egy ideig, majd visszaindult a nappaliba. Szemei keskeny csíkká szűkültek, mikor Taót meglátva elmosolyodott. 

- Végre megérkeztél - szólt vidáman és kézen fogva húzta maga után a nála jóval magasabb fiút. - Enlai-t meglátogatta egy régi barátja, remélem, nem gond, hogy itt marad vacsorára - pillantott hátra a lány.

- Dehogyis - felelt halkan Zitao, majd a nappaliba érve megpillantotta a dohányzóasztal előtt álldogáló, hangosan vihorászó fivérét, aki felé indult, és egy öleléssel köszöntötte őt.

- Tao, megint késtél - jegyezte meg tettetett sértettséggel az idősebb, majd a fiút elengedve a kanapé felé mutatott. - Ugye emlékszel még Yifanra? - Az említett férfi felállt, és zavart, félénk mosollyal állt meg a fiú előtt - akárcsak a legelső találkozásukkor. Hatalmas tenyerét kézfogásra emelte, majd határozott mozdulattal fonta csontos ujjait a fiú kézfejére köszönésképpen. 

Zitao újra bizonytalan, gyenge kiskamasznak érezte magát egész délután. Remegő ujjakkal tartotta a hófehér kávéscsészét, míg a többiek felszabadultan cseverésztek a nappaliban. Vacsora alatt még a tekintetét sem merte felemelni, ahogy egyre erőteljesebben érezte az ismerős bizsergést a gyomrában és a mellkasában. Szemei néha-néha a vele szemben ülő Yifan kezeire tévedtek, mire emlékek tucatjai villantak fel előtte. Egész este ugyanolyan kényelmetlenül és zavartnak érezte magát, mint régen, mikor legelőször kettesben maradt az idősebbel. 

Vacsora után Enlai megkérte Yifant, hogy vigye haza az öccsét, hogy ne kelljen az erős szélben mászkálnia, amire a férfi igent mondott. 

Az út kínzóan lassúnak tűnt a fiatalabb számára. A sötét utcákat sárgás fény borította a lámpáknak köszönhetően, és halk, monoton városzaj szűrődött a kocsi légterébe. Zitao idegesen törölte nyirkos tenyerét a farmerjába minden egyes percben, miközben az utcát figyelte.

- Tudom. - Yifan suttogásszerű hangja törte meg a feszült csendet, mire a fiú meglepetten pillantott rá.

- Tessék?

- Azt amit... Amit régen éreztél. Tudok róla - magyarázta zavartan Yifan, de mivel Tao semmit sem reagált, folytatta. - Akkor nem tudtam, tényleg. Ha tudtam volna, akkor... Akkor nem viselkedem úgy. Tudod, én nem igazán voltam tisztában a dolgokkal. Túl sok minden zajlott körülöttem, és nem vettem észre, hogy te--

- Fejezd be! - szakította félbe hirtelen a fiatalabb, mire Yifan ijedtében megrándult. - Nem akarom hallani. - Újabb csöndes percek teltek el, míg végül a férfi újra megszólalt.

- Sajnálom.

- Mit? - kérdezte szinte felháborodottan Zitao. Látását könnyfátyol homályosította, mégsem mert az idősebb arcára nézni. Reszketeg sóhajok és halk szipogás keveréke töltötte meg az autót. - Mégis mit? - A vékony ajkak sírásra görbültek, ahogy a régi fájdalom ismét visszatért. 

- Hogy nem mondtam el, mennyire szerettelek - válaszolt néhány pillanatnyi hezitálás után Yifan. - Már nagyon bánom.

- Miért csinálod ezt? 

- Nem tudom. Nem így terveztem. Nemrég láttalak az egyik kávézóban, és hirtelen minden régi... dolog visszatért. Olyan dolgok, amik akkoriban megrémítettek... Amik most is megrémítenek. Eszembe jutott minden apróság, és úgy éreztem, nem bírnám még egyszer elviselni, ha úgy mennék el melletted, mintha csak egy fiú lennél, mégis megtettem, mert féltem. Mint régen. Sajnálom. - A halk szipogás elnémult, ahogy Zitao saját sálába nyomta az arcát. Az autó lelassult, és a motor zúgása megszűnt, mikor Yifan leparkolt. Érdes tenyere a fiú sálat szorongató, jéghideg kezére simult. - Nézz rám - kérte.

- Nem akarok.

- Kérlek... - A kötött ruhadarab lassan lecsúszott Zitao arcáról, ahogy az idősebb finoman elhúzta a kezét. Egyikőjük sem szólalt meg, ismét csak a bánatos szipogás hallatszott. Yifan megtört tekintettel figyelte egy ideig a pityergő fiút, majd magához ölelte. - Bocsánat. Bocsánat. - Minden egyes szóval erősebben szorította magához Zitaót, míg az meg nem nyugodott, majd kedveskedően cirógatta  a tarkóját és aprócska puszikat hintett hajára. Nem akarta sírni látni a fiút. Nem akarta bántani őt. Csak azt akarta, hogy ismét boldog legyen.