Bárcsak (Suho/Kai)

Szereplők: Suho (Kim Junmyeon) /Kai (Kim Jongin)  
Érintett banda: EXO
Korhatár: 12
Figyelmeztetés: F/F
Megjegyzés: A történet Junmyeon szemszögéből íródott. 

Kopogásra ébredtem, a szívem hevesen dobogott, annyira hirtelenül szakadtam ki az álmomból.

- Gyere csak –  szóltam, de nem hallottam ajtónyitódást. –  Gyere! –  A kissé hangosabb felszólításra sem érkezett válasz, de a kopogást továbbra is hallottam. Felkapcsoltam az olvasólámpát, nehogy megint megbotoljak a szőnyegben, de még ez a halvány fény is bántotta a szememet. Mezítláb mentem az ajtózhoz és halkan nyomtam le a kilincset. Senki. A szomszéd szoba felől hallottam a zajt, mikor bekopogtam, hirtelen abbamaradt. Jongin fáradtan mosolygott rám, a hideg küszöbön állva néztem körül. Nála is csak egy kis lámpa volt felkapcsolva, ami gyéren világította meg a szoba egyik felét, a sötétség borította ágyon Sehun hátának körvonalát láttam. Jongin jobb kezében egy összehajtott ugrókötél volt, a pólója átázott a verejtéktől és a haja is nedvesen tapadt a fejére. 

- Felébresztettelek? - Suttogott, olyan halkan, hogy Sehun szuszogása majdnem elnyelte a kérdést. Bólintottam, igyekeztem nem megrovóan, atyai szigorral méregetni őt, nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát. Az ágyára ültem, mintha kedélyes csevegéshez készülnék, felhúztam a térdeimet és magamra terítettem a takaróját. A hátamat a falnak támasztottam, egészen üdítő volt a hűvössége, az ágyneműnek öblítő- és izzadságszaga volt, megnyugtató kombináció. 

Jongin ismét ugrálni kezdett a homályos szoba közepén, a talpai finoman értek a parkettához, az mégis megreccsent minden mozdulatatára, akár csak a mellkasom.  Maga elé nézett közben, pontosan az ablakra, mintha nem csak a vastag függönyön, de az éjszaka sötétjén is átlátna. A frufruja az orrához csapódott és a fülemben visszhangzott a lihegése. Rettentően sokáig csinálta, mintha végtelen árnyjátékot figyeltem volna, majdnem elszundítottam. Aztán abba hagyta, az ágyra dobta az ugrókötelet, a combom mellé és az íróasztalon lévő vizes flakonért indult. Hatalmasakat kortyolt, hallani lehetett minden egyes nyelését. Hirtelen megállt, a karja a levegőben maradt, a palack szája az övének nyomódott, de nem mozgott az ádámcsutkája; mintha egy kimerevített képet néztem volna. Meg akartam szólalni, viccelődni egy kicsit. Talán kísértetet láttál? Vagy valami hasonlót. De épphogy kigondoltam a mondanivalómat, a keze leereszkedett, kissé megfordult, a fejét oldalra billentette és ismét szoborrá dermedt. És akkor rájöttem; a sarokban lévő tükröt figyelte, jobban mondva a tükörben lévő Jongint. Nem láttam az arcát, de a hátizmai megfeszültek, majd hirtelen, nagy csattanással az asztalra csapta a flakont és vízcseppek repkedtek a falra, a papírokra és a pólójára. 

Az ágy elé ült, beakasztotta a lábát a rácsba és elkezdett felüléseket csinálni. Az arca mérges grimaszba torzult, a szemei furcsán csillogtak, féltem, mi lesz, ha könnyeket látok bennük. Némán számolt, az ajkairól olvastam a szavakat. Nyolc, kilenc, tíz, egy hatalmas sóhaj, tizenegy, tizenkettő. Az ágy minden felülésnél megmozdult, mintha a bordáimhoz csapkodta volna a szívemet. 

A tükörre néztem, a halványan megvilágított könyvespolc egy részét láttam benne, teljesen ugyanolyannak tűnt, mint a valódi. Elgondolkodtam, vajon mi lehet vele a baj. Talán nem egyenletes a felülete, talán a széleinél torzít, esetleg megrepedt valahol. De nem, hibátlannak tűnt. 

Harmincnégy, harmincöt, egy mérges könnycsepp hullott le Jongin álláról, úgy tettem, mintha nem láttam volna. Elgondolkodtam, vajon mi lehet vele a baj. Talán túl nagy a füle, talán túl lányos a dereka, esetleg nem elég széles a válla. De nem, ő is hibátlannak tűnt. A homlokán kidagadó ér, az állkapcsa alatt lévő anyajegy, minden, tényleg minden olyan oda illőnek tűnt. Bátor akartam lenni, belemarkolni a hajába és az arcomhoz rántani az övét, azt akartam, hogy nézzen a szemembe, lássa, milyen komolyan gondolom, mikor azt mondom, Jongin, te tökéletes vagy. 

Bárcsak ne lettem volna olyan gyáva.