Cím nélkül (Ruby/Miley)

Páros: Ruby Rose Langenheim/Miley Cyrus
Korhatár: 12
Figyelmeztetés: N/N
Megjegyzés: A történet Ruby szemszögéből íródott.

Kétezerhuszonnyolc fehéret festett a hajadba, a barna hullámos tincsek között hószínű hajszálak táncoltak, ahogy a szél az arcunkba fújt. Virágillat úszott a levegőben, beleivódott a ruhánkba és a pokrócba. Méhecskék távoli zümmögése és gyermekkacaj hallatszott a tisztás másik végéből. A füvet tépkedtem, több tucatnyi szálat egyesével, miközben figyeltelek. Egy műanyag dobozt vettél elő, csokis és kókuszos kekszek nyomorogtak benne. Beleharaptál egy eltört darabba, majd rám mosolyogtál. Vörös ajkak és hófehér fogak, apró ráncok a szemeid alatt, olyan tökéletes voltál. Halványkék ruhád volt, apró gyöngysor a nyakadban és fehér magassarkú a lábaidon. Úgy néztél ki, mint a magazinok lapjain vigyorgó mintafeleségek, akik mindig szépek, mosolygósak és süteményillat követi őket. Felém nyújtottad a dobozt. Nagyobb, kisebb, tökéletesen kerek, kissé repedezett, csokidarabokkal borított, megpirult, még nyersnek tűnő, kókuszreszelékkel hintett - mind másmilyen volt. Kivettem azt a felet, ami olyan magányosan kuporgott a többi között.

Felénk futottak a kicsik, Benjamin térde sáros és véres volt, Ross arca pedig piros és könnyes. Felugrottál és a picike lábon lévő horzsolást nézted. Mindhárman megijedtetek, láttam rajtatok. Vászon zsebkendővel törölgetted a piszkot Benjaminról, a szád vékony, remegő vonallá húzódott, akárcsak a fiúké.

- Jaj, kicsikéim, mi történt? - kérdeztem és én is közelebb kucorodtam hozzátok. - Elestél?

  - Igen - hüppögte Ross, miután úgy tűnt, hogy a bátyja nem fog válaszolni. Mindig ezt csinálta; ha valami baja esett, inkább meg sem szólalt, csak szomorúan pislogott. Már akkor is bátor kisfiú volt.

- Ugyan, kicsikém, nincs semmi baj. Meg sem kottyan egy ilyen kis karcolás - nyugtatgattam őket, miközben Benjamin arcát simogattam. Az ölembe húztam - kicsit nagy volt már hozzá, de nem tudtam megállni - és suttogva vigasztaltam. Pár perc alatt Ross is megnyugodott, az orcái még nedvesek voltak, de már a süteményt falta, miután a testvére hüppögése is abbamaradt. Egy pillangó szállt felénk, a fiúk csillogó szemekkel figyelték, hangos hűhák törték meg a mező csendjét. Én is figyeltem a szépséges apróságot, ahogy a levegőben keringőzött, és mikor feléd pillantottam, mintha valami morzsolgatni kezdte volna a gyomromat. Rádöbbentem, hogy milyen könnyedén elfelejtettem, hogy te is ott voltál velünk. A pokróc sarkán ültél, kecsesen ölbe tett kezekkel néztél minket és a mosolyod már nem volt olyan ragyogó.

Tökéletes voltál, maga a szépség és finomság. Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak minden olyan lett volna, mint régen, mikor még csak ketten voltunk és nem kellett a jövőre gondolnom, mikor nem kellett úgy tennem, mintha nem látnám a szemedben felvillanó fájdalmat. Emlékszem, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna minden, ha én is úgy szerettelek volna, mint ahogy te. A szívem legmélyéről kívántam, hogy te is ugyanolyan könnyen megfeledkezhess majd rólam, mint ahogyan én pár perccel azelőtt rólad.