Ha az lehettem volna, akit akartál (Cook/Tao)

Páros: James Cook/Huang Zitao
Érintett sorozat/banda: Skins/EXO
Korhatár: 16
Figyelmeztetés: Fiú/fiú szerelem
Megjegyzés: A történet Cook szemszögéből íródott.

A te egészségedre iszom ma, a boldogságodra, a sikeredre. Kívánom, hogy hosszú életed legyen, tele örömmel. Egy pohár pezsgő az izgalmas, feledhetetlen napokért, egy üveg vörösbor a szeretetért, három korty whiskey a fáradt, de nyugodt pillanatokért, amik majd zsibbasztják az ujjaidat, de bizsergetik a lelkedet. Fél üveg vodka, torokmarcangoló minden egyes nyelés, de eliszom az összes fájdalmat az életedből, hadd marja csak az én gyomromat. Két sört választok, egy langyosat a lusta, nyári hétvégekért, egy hűtöttet a frissítő záporokért. Fehérbor is kell, csak néhány ujjnyi, ezt  a szép álmokért, a békés reggelekért. Egy pohár víz, hogy kimossa a rossz ízt a számból. De nem sikerül, ugyanúgy érzem a keserűt, kell még egy pohárral.

Színeknek látlak, világoskék és lila maszatnak, a szád helyén ragyogó fehérség, hunyorognom kell. Mosolyogsz? Persze, hogy mosolyogsz. Te mindig mosolyogsz. Mindenki más fekete folt, a szemük helyén vörös pöttyök, vészjóslóan világítanak felém. Mérgesek? Persze, hogy mérgesek. Rám mindig mérgesek. 

Felállok az asztaltól, véletlenül megrántom a terítőt, a tányérok és poharak csilingelnek, majd minden elnémul. Mintha megsüketített volna a székem nyikorgása, nem hallom a zenét, a nevetgélést. Magam elé nézek, látom, ahogy remegnek a lábaim. Számolom, hogy hány lépést teszek meg, a tizenharmadikkal átlépem a terem küszöbét, a mögülem hallatszó megkönnyebbült sóhajok véget vetnek a csöndnek. A cipőm kopog, lassan visszhangzik az üres folyosón minden mozdulatom. Susog a zakóm, ahogy leveszem, puhán hullik a kőre. Az ujjaim hidegen érnek az államhoz és a nyakamhoz, miközben megpróbálom levenni a nyakkendőmet. Nem sikerül, mintha egyre szorosabb lenne és mire a lépcsőhöz érek, alig van levegőm. Dühös vagyok, annyira dühös. Erősen ráncigálom a nyakkendőt, fáj, ahogy a tarkómba vájódik az anyag, az alkohol forrósága miatt a harag bugyog bennem. 

- Cook! - Messziről hallatszik a nevem, bárcsak utól sem érne a hosszú folyosón. De mindig utól ér. A korlátra markolok, a vas hűvöse megnyugtatja a lángoló testemet. Mély levegőt veszek, kijózanít a nyitott ablakokon beáradó esőillat. Nem az a friss, vizes fű illat, ez inkább olyan, mint a felázott sáros földé. Kettessével veszem a lépcsőfokokat, a bokám néha megbicsaklik siettségemben, a fordulónál beütöm a combomat a korlátba. Egyik sem fáj annyira, mint az ami következni fog, tudom, úgyhogy menekülök tovább. De túl részeg vagyok, túl gyenge. Mindig is az voltam. Meleg ujjak markolnak az ingembe, a körmeid csikarják az oldalamat. - Hé, haver, nyugi! Én vagyok az. - Tudom. - Jól kiütötted magad. Megint. - A karom alá csúszol, egyik kezed az enyémet markolja, a másik az oldalamat szorítja. Azt hiszed, így könnyebb lesz majd járnom, de nagyot tévedsz, az illatod csak még ingatagabbá tesz. - Azt ígérted, nem fogsz beállni. Tudod, hogy Maggie minden erejével tiltakozott az ellen, hogy meghívjalak? Azt hajtogatta, hogy tönkre fogod tenni az esküvőt, mint minden mást, teljesen bele volt betegedve, hogy eljössz. - Tudom. - De legalább most nem csináltál semmi botrányosat. - Feléd fordítom a fejem. Nehezen, de sikerül. Már nem színeknek látlak, bár kissé homályos az arcod. A vékony ajkaid mosolyra húzódnak, az ádámcsutkád megmozdul, ahogy nyelsz egyet. - Kár. Nem parti a parti, ha Cook nem tolja le a nadrágját vagy robbant ki tömegverekedést. Apám, de nehéz vagy! - A következő lépcsőfordulóhoz érve megállsz, rongybabának érzem magam, miközben leültetsz a sarokba, de nem idegen az érzés. Hideg a hátamhoz simuló fal. Mellém ülsz és hangosan szuszogsz. 

Percek telnek el, a harag már nem bugyog bennem, a szomorúság teljesen elaltatta. Talán ez az utolsó alkalom, hogy így hármasban vagyunk. Te, én és a viszonzatlan szerelmem, ami láthatatlan szörnyként nehezedik a vállamra. Mellém szegődött, mikor megismertelek, akkor még parányi volt, olyan mint egy félkörömnyi bogár, nem is éreztem, hogy a ruhám gyűrődéseiben hordozom. Mikor gimnazisták lettünk, már öt kiló is megvolt, a csápjaival karcolgatta a tarkómat. Egyetem után mintha egy kövér gyermeket cipeltem volna magammal, szorosan csüngött rajtam, a lábai szinte összeroppantottak, mikor megkérted Maggie kezét. Az utóbbi időben egyre nagyobb és nagyobb, ha tükörbe nézek, látom az óriás csótányt a vállaimon csücsülni. A hátam egyre görbébb, a gerincem recseg, mikor megpróbálok kiegyenesedni. Vajon életem utolsó napjáig rajtam élősködik? Addig nő, míg össze nem roppant vagy egyszer megsajnál és magamra hagy? Remélem így lesz. A csápjaival majd kiszipolyozza belőlem a nevetésed és az illatod emlékét, és olyan messzire megy, hogy soha még csak eszembe sem jut többé. 

- Azt hittem, más érzés lesz. Tudod, mint a filmekben, hogy mikor meglátom Maggie-t az oltárnál, majd könnyes szemekkel rebegem az igent és utána szétrobbanok az örömtől és a hálától. De nem. Mármint nem mintha, nem lennék boldog, de igazából nem változtatott semmin. - A jobb zsebembe nyúlok, előveszem az öngyújtómat és a cigisdobozomat. Csak két szál maradt benne, mindkettőt az ajkaim közé szorítom, de alig bírom meggyújtani őket. - Egy kicsit azért félek. - Suttogva beszélsz és kicsit közelebb is húzódsz hozzám. - Maggie még a köszöntőnél sem ivott pezsgőt, azt mondja, túl sokat foglalkozott a szervezéssel ahhoz, hogy becsípjen és aztán majd ne emlékezzen minden pillanatára. Szerintem kamuzik. Oké, hogy sohasem volt nagy piás, de azért egy pohár senkinek sem ártott még. Mi van, ha terhes, csak nem akart megijeszteni vele az esküvő előtt? Én még nem állok készen egy gyerekre. De lehet, hogy csak túlkomplikálom a dolgokat. Remélem. Fogalmam sincs, mihez kezdenék, ha egyszer csak... 

- Fogd már be! - Nem akarom, hogy ilyesmikről beszélj. Velem ne. Sokmindent kellett volna ma mondanom, sokmindent akartam mondani, de nem volt olyan, ami mindkét listán szerepelt volna, így inkább meg sem szólaltam mostanáig. Az arcodba fújom a füstöt, nem fintorogsz, csak lehunyod a szemed. A gyűrött, elcsúszott nyakkendőmet mintha pórázként használná a szörnyem, erőset ránt rajta, mikor eszembe jut, hogy meg kellene csókolnom téged. A füst glóriaként lebeg a fejed fölött, el akarom hessegetni onnan. Nem lehetsz angyal, ha ilyen sok fájdalmat okozol. - Menj vissza az asszonyodhoz! Már biztos, idegrohamot kapott, amiért feltartottalak a nagy napon. 

- Kérhetek valamit, Cook? - Nem kaptál még eleget? - Szeretném, ha egy kicsit kedvesebb lennél Maggie-vel. Tudom, hogy nem jöttök ki valami jól, ahogy azt is, hogy ez nem csak a te hibád, ő is sokszor túlzásba viszi. És nehogy azt hidd, hogy az esküvő bármin is változtat majd! Nem akarok csak a házasságnak élni, mint azok a papucs férjek a sitcomokban. Úgyhogy ugyanúgy eljárunk majd bulizni meg minden. Te vagy a legjobb haverom, a bajtársam, a fivérem, nem akarlak elveszíteni csak azért, mert nem bírjátok egymást. 

A gimi utolsó előtti évében, mikor a szüleim elváltak, Apa messzire költözött, nem is hallottam felőle évekig. Anya alig hét hónappal később újraházasodott, a pasi tíz évvel fiatalabb volt nála. Az érettségi előtt két hónappal megszületett a kisöcsém. Azon a nyáron úgy éreztem, belehalok a fájdalomba. Apa az ország másik felében, Anya a saját lakásunkban kezdett új életet. A barátaim szétszéledtek, az egyetem előtt utazgatni akartak vagy munkát kerestek, engem pedig teljesen elfelejtettek. Mintha mindenki életéből kiradíroztak volna. Iszonyatosan fájt, mardosott a tudat, hogy szép lassan minden jót elveszítek és aztán olyan dühös voltam, mert mégis milyen jogon hagynak így magamra azok, akikért mindenre hajlandó lettem volna? És te azt mondtad, soha nem hagysz majd magamra. Tudod, ma mire jöttem rá? Mindketten tévedtünk, mikor azt hittük, hogy a te barátságod jót tesz nekem. Nem vettük észre, úgy tűnik, te még most sem látod. Akadály vagy, nem támasz, sohasem nyújtottál vígaszt, csak fájdalmat. Sohasem úgy szerettél, ahogy arra szükségem lett volna, a lépcsőház gyér fénye megcsillan a gyűrűdön, olyan vakítóan, hogy rájövök, soha nem is fogsz. 

- Megdugtam a hugodat. 

- Mi? 

- Akkor, mikor Maggie először nálatok karácsonyozott. Elmentetek a szüleiddel korcsolyázni vagy ilyesmi, én meg bealudtam ebéd után és mire felkeltem, már csak ketten voltunk, úgyhogy rányomultam. 

- Csak szívatsz, ugye? 

- A kanapén csináltuk, ott ahol később kibontottátok az ajándékokat. Így tört el az a béna agyagdísz, ami a dohányzóasztalon volt. Szívesen. Hogy megszabadítottalak tőle. 

- Ez most komoly? - Én bólintok, te pedig mély levegőt veszel. - Akkor még csak tizenöt volt. 

- Hát nem látszott rajta. Tuti, nem én téptem le a virágát, ne izgulj. - Próbálok minél komolyabban beszélni, nehogy azt hidd, részegségemben összevissza hadoválok. Ennél józanabbnak még sohasem éreztem magam. 

- Na, állj le! - Mérges vagy? Remélem, igen. - Nem akarom tudni! Jézus! Nyugi. - Ahogy kifújod a levegőt, a frufrud egy része fellibben. - Tekintve, hogy elég régen történt, azt hiszem, már nincs miről beszénünk. - Idegesnek tűnsz, látszik azon, ahogy kitágulnak az orrlyukaid és piszkálod a körmöd. 

- Rose is megvolt. 

- Rose? Az első barátnőm? - Idegesítő liba volt és mindig olyan sok parfümöt használt, hogy fuldokoltam, ha egy szobában voltam vele. Felállsz, remegő kezekkel támaszkodsz a korlátra, a sarkaddal dobolsz a betonon. Csak akkor csinálod ezt, mikor nagyon dühös vagy. - Úristen, Cook! Mégis hogy lehetsz ekkora barom? - Én is felállok, így könnyebb lesz megütnöd. 

- Judy-t még videóra is vettem. - Judy-val majdnem másfél évig jártak, derékig érő szőke haja volt, nagy mellei, de lapos feneke, és mindenkinek odaadta magát, aki egy kedves szót is szólt hozzá. - De miatta ne bánkódj, nagyobb kurvát nem hordott hátán a föld, biztos, nem én voltam az egyetlen!

- Mégis mit képzeltél? Hogy tehettél ilyen szörnyűségeket? - Megvonom a vállam, próbálom lerázni a szörnyemet. 

- Tudni akartam, mit eszel rajtuk. - Tudni akartam, mit láttál bennük, amit bennem nem találtál. 

- Az istenért, Cook! Azt hittem a barátom vagy! Testvéremként bántam veled, bíztam benned, erre most kiderül, hogy te végig ilyen görény voltál? 

- Nem az én saram, hogy nem látod a nyilvánvalót. - Sohasem akartam, hogy testvérként bánj velem. Úgy tűnik, nem jutsz szóhoz, harag és könnyek csillognak a szempilláid fátyla alatt. Nem akarok neked fájdalmat okozni, de remélem, hogy sohasem bocsájtassz meg. A bal zsebembe nyúlok, a szemedbe nézve veszem elő az ott rejtegetett falatnyi bugyit és a korlátra terítem. Aprócska fehérnemű, kis kövek és csipke díszíti. - Ha már itt tartunk, én a helyedben megkérdezném Maggie-t, hogy mit csinált a szertartás előtt egy órával. - Hatodik osztályos korunk óta nem ütöttél meg, akkor  is csak véletlenül. Szeretném, ha most megtennéd. Megérdemlem, amiért ilyen önző vagyok. De nem bírom tovább melletted. 

Hét éve, hogy utóljára láttalak, de mintha több évtized lett volna. Túl lassan pereg az idő. Rágyújtok egy szál cigire, elfüstölöm az összes szomorúságomat. A hamu csak gyűlik és gyűlik, míg túl nem csordul a hamutál peremén, már régóta nem tudom kimosni a dohány ízét a számból. Kinyitok egy doboz sört, a habja végigcsorog a kézfejemen. Ma ismét a te egészségedre iszom. Megbocsájtottál már nekem? Emlékszel még rám? Én nem tudlak elfeledni, nem tudok megbocsájtani. Sem neked, sem magamnak. A vállamon ücsörgő óriás túlnőtt engem, annyit gondolok rád. Már olyan nagy, hogy én ülök az ő hátán, félek, hogy mi lesz, ha éhezni kezd. Ha felfalna, tényleg eltűnnék a világ szeme elől. Sokszor kívánom, hogy visszatekerhessem az időt, bármit megadnék érte. Tényleg rosszabb lett volna, ha nem üldözlek el? Másként szerettél volna, ha tudod, hogy mit rejtenek a mocskos szavaim? Szerettél volna egyáltalán? Sohasem fogom megtudni, de azért néha elképzelem az életünket, egy olyan univerzumot, amiben az vagyok, akire mindig is vágytál. Vajon mennyiben lennék más? Vajon mennyire lenne más egy olyan Tao, aki elfogadna engem? Szeretném én egyáltalán azt a Taót?