Messze tőled, a világ végére (D.O/Xiumin)

Páros: D.O (Kyungsoo) x Xiumin (Minseok)/ Xiumin x Chen (Jongdae)
Érintett banda: EXO
Korhatár: 12
Figyelmeztetés: Fiú x fiú szerelem
Feladatot adta: Choi Xiumaru
Megjegyzés: A történet Kyungsoo szemszögéből íródott.

Ha ma világgá mennék, a régi hátizsákomba pakolnék egy váltás ruhát, a fekete esernyőmet, két szeletet a csokoládétortából, amit tegnap vettél és egy pokrócot. Magamra kapnám a kabátomat, a zsebébe tuszkolnék egy csomag rágót, pár darab papírzsebkendőt és a bicskát, amit még nagyapámtól kaptam kiskoromban. Vállamra venném a megpakolt táskát, s hangtalanul kulcsra zárnám magam után a bejárati ajtót. Végigsétálnék a folyosón, majd le a lépcsőn. Háromemeletnyi gyaloglás után végre a földszintre érnék, a kulcscsomómat a postaládánkba dobnám; úgysem lenne rá szükségem többé. Intenék a portásnak, mintha csak munkába indulnék, ő pedig biccentene, akárcsak minden reggel.

Ahogy kilépnék az utcára, talán felnúznám a kabátom cipzárát. Elég hűvösnek tűnik az idő. Lehet, hogy még az esernyőnek is hamarabb hasznát venném, mint gondoltam. Végigbotorkálnék a szűkös járdán, ügyelve a tegnap esti zápor után maradt pocsolyákra. Elhaladnék a sarki pékség mellett, az onnan kiszűrődő illatok próbálnának becsalogatni a barátságos kis üzletbe, de nem állnék meg. Nyelnék egy hatalmasat, és a kirakatban díszelgő finomságok felé sem nézve mennék egyenesen előre, a főtér felé. Egyik lépést követné a másik, s harminc-negyven perc alatt el is érném édesanyámék kertvárosi házikóját. Kipattintanám a kis fogantyút az alig mellkasig érő kerítés kapuján, és besétálnék a kertbe. Még biztosan harmat borítaná a pázsitot, a bakancsom orra fénylene a nedvességtől. Fellépnék a ház előtti rozoga teraszra, óvatosan, lassan mozdulnék, nehogy apáék meghallják a deszkák nyikorgását. A fal mellett lévő kisasztalra tenném azt a kék fedelű dobozt, amiben a tortaszeletek lapulnak, és némán jó étvágyat kívánnék hozzá. A teraszon látszódnának a lábnyomaim, de mire anyáék kibotorkálnának a házból, a Nap már fel is szárítaná őket. 

Kora délutánra már a szomszéd városban lennék, ujjaim egész idő alatt a zsebemben lévő bicska díszes nyelét tapogatnák. A házakat figyelném, a kerteket és a járókelőket. Elképzelném, milyen lenne egy olyan fényűző villában élni, amit vastag fal takar az utcáról bámészkodók elől, előlem. Ha egy olyan palotaszerű lakásban tengetném mindennapjaimat, biztosan nem lennél a lakótársam. Talán jobb is lenne, ha nem ismernélek. De ha egy olyan picike helyen élnék, mint a nyomornegyedek omladozó házai, talán ott ugyanúgy velem laknál. A vékony falakon keresztül hallanám, ahogy az öreg ágyad rugói nyikorognának, mikor Jongdae meglátogat. Azt nem bírnám elviselni. 

Estére már azt a várost is magam mögött hagynám. Farkaséhes lennék, beülnék egy gyorsétterembe. Hamburgert rendelnék és két adag sült krumplit. De mire jól laknék, rájönnék, hogy a második felesleges volt, hiszen azt mindig csak miattad vettem, hogy ne az enyémből csenj. Szalvétába csomagolnám a maradékot és ismét útra kelnék. Az utcák kihaltak lennének, a lámpák pedig pislákolva rémisztgetnének az idegen környéken. A hideg befurakodna a vékony kabátom alá, bizseregnének az ujjaim. Megállnék egy padnál, pihennék rajta egy kicsit, és ahogy a hűvös támlának dönteném a hátam, biztosan eszembe jutna, mikor havat szórtál a dzsekim alá tavaly télen. Honvágy fogna el a fahéjas teád ízének emlékére, talán meg is fontolnám, hogy visszafordulok. 

Pirkadatra ismét útnak indulnék, séta közben elnyammognám a maradék sültkrumplit. Mikor elhaladnék egy telefonfülke mellett, megfordulna a fejemben, hogy felhívjalak. Mindig van aprópénz a kabátzsebemben. Talán el is gyengülnék, és tárcsáznám az otthoni számunkat, a te számodat. Várnék néhány pillanatig, s ahogy az ismerős hang felcsendülne a vonal másik végén, a szívem fájdalmasan dobbana. Jongdae venné fel a készüléket és vidáman érdeklődne a kilétem felől. Ő mindig korábban kel, így ha reggel hívnálak, biztosan ő venné fel a kagylót. Émelyegni kezdenék, és mire erőt gyűjtenék ahhoz, hogy letegyem, a bedobott pénz lejárna, a vonal pedig megszakadna. 

Olyan sebesen lépkednék ezután, hogy a mellkasom elkezdene szúrni, leizzadnék és a lábujjamat dörzsölné a cipőm. De csak mennék tovább. Az öreg bakancsom orrát figyelve sietnék minél messzebb tőled. Azt hinném, ahogy nő a köztünk lévő távolság, úgy enyhül majd a mellkasomat nyomó fájdalom. Már egy kisebb falu határában járnék, mikor rádöbbennék, hogy a veteményesek felől érkező virágzó növények illata sem lenne képes elnyomni a még mindig orromat csiklandozó samponodét.

Addig vándorolnék, ameddig csak a lábam bírná; elkopna a cipőm talpa, a nadrágom szárai kirojtolóznának, borostás lennék, ősz hajszálak lapulnának fekete tincseim között, de hiába lennék mérföldekre tőled, ugyanúgy fájna, mint most, mikor a szomszéd szobában ülök. Öreg lennék, megfáradt és szomorú.

Ha ma világgá mennék, biztosan hiányoznék neked. Először csak bosszús lennél, amiért szó nélkül elvittem a kék fedelű dobozodat, panaszkodnál is Jongdae-nek. Másnap reggel észrevennéd, hogy a bögrém ugyanazon a helyen van, ahol indulásom előtt hagytam, pontosan a kenyérpirító jobb oldalán. A tegnapi kávé utolsó cseppjei a bögre alján már csak száraz foltok lennének, ekkor elkezdenél gyanakodni, hogy nem otthon töltöttem az éjszakát.

Munka után, mielőtt felmennél a lakásunkba, megnéznéd a postaládát. Már napok óta várod, hogy megkapd a húgod képeslapját, amit még a táborozása alatt adott fel, de eddig mégsem érkezett meg. De a kis ládában csak pár szórólap lenne és az én kulcscsomóm. Egyből felismernéd, hiszen az a kulcstartó díszeleg a karikán, amit még tőled kaptam, egy fémből kiöntött, aprócska sárkány. Olcsó, tucatszám gyártott kis kiegészítő; már kopott, de sohasem volt szívem kidobni.

Már három várossal is távolabb lennék tőled, mire rájönnél, hogy nem fogok visszajönni. Aggódnál, azt hinnéd, valami butaságot csináltam. Tényleg butaság lenne.

Mire teljesen elkopna a bakancsom, már el is felejtenél, csak akkor jutnék eszedbe, mikor a nappali szőnyegén lévő lyukakra pillantassz, amiket a cigimről lehulló, perzselő hamudarabkák okoztak. Talán a szobám parkettáját csúfító csikarások is rám emlékeztetnének. Egy idő után viszont kicserélnéd az öreg szőnyeget, a karcolásokat is elfednéd új bútorokkal, és végül már a nevem sem derengene. És én...

Én a foszladozó hátizsákom fülét szorongatva bicegnék még messzebb, a térdem minden egyes méter után megremegne. Nem számítana, hogy mennyi idő telne el, vagy hogy hány ezer kilóméterre lennék, mindig emlékeznék rád. Én sohasem tudnám eltakarni a rád emlékeztető karcolásokat.