Plastic stars (Suga/Jimin) {fordítás}

Eredeti történet: Plastic stars
Író: busan_brat
Páros: Suga (Yoongi) x Jimin
Érintett banda: Bangtan Boys
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: Fiú x fiú szerelem

- Egyszer volt, hol nem volt, mikor az elsőszülött gyermekek nevetéséből tündérek születtek, és a hercegnők minden békát megcsókoltak abban reménykedve, hogy az egy her--

A fiú megpróbál kimászni az ágyból, így az édesanyja becsukja a képeskönyvet, amit épphogy elkezdett felolvasni. Az éjjeliszekrényre teszi, pontosan a Miki egeres óra mellé. A felkapcsolt kislámpa fehér, táncoló foltokkal díszíti a falakat.

- Oh, Yoongi - sóhajt, majd megigazítja a kisfiú takaróját. Türelmetlen gyermek ő; már az előtt tudni akarja a mese végét, mielőtt egyáltalán elkezdődött volna, és sohasem a jóknak szurkol. "De anya, mindig, mindig ők nyernek. Ez nem fair!"

- Tudni szeretnéd, hogy hogyan ér véget a történet? Hogy a legény legyőzi-e a sárkányt?  - kérdezi finoman betakargatva őt.

A fiú ránéz, egyre nehezebben és lassabban pislog, bármelyik percben elszundíthat. Ásít egyet, mielőtt még megszólalna. Álmos és a szép álmok már készen állnak, hogy körülöleljék őt.

- Talán holnap - jelenti ki az anya, és egy jóéjt puszit ad neki.

Feláll, hogy kimenjen a szobából, de észreveszi, hogy nyitva van az ablak; finom, esti szellő lengeti a selyem függönyt, majd beszökik a helyiségbe. Mielőtt becsukja, felnéz az égre, milliónyi csillag ragyog a végtelenségben. Talán műanyag csillagokat kellene ragasztania a plafonra is, hogy ha felhős éjszakákon felnéznek, láthassanak ilyen szépségeket még úgy is, hogy a sötétség eltakarja az igaziakat.

Azt beszélik, hamarosan jönnek a nyári záporok, de ez az éjszaka olyan tiszta, akár a június első napjai, csillagok ragyognak az ágyukban hortyogó gyerekekre. Távol tartják a rossz álmokat. Yoongi édesanyja behajtja az ablakot, lekapcsolja a villanyt, és azt kívánja, hogy az ő fiacskáját is annyi barát vegye majd körül, mint amennyit egy gyermek érdemel.

***

Yoongi anyukája minden pénteken szépen felöltözteti a fiát, összecsomagol néhány ruhadarabot, játékot és egy képeskönyvet, amit még nem olvastak végig.

Reggeli után, de még a szundiidő előtt megáll náluk az édesapja, hogy felvegye őt. Yoongi sohasem akar vele menni.

Először sír és megpróbál szabadulni a férfi öleléséből. Csak harcol és harcol, de ez nem egy olyan csata, amiben valaha is győzhetne. Túl kicsi még ahhoz, hogy megértse, miért nem él velük az édesapja, és miért lábad könnybe az édesanyja szeme minden egyes péntek reggelen.

Egy idő után már nem sír. De ez nem jelenti azt, hogy már várja a hétvégi kiruccanásokat. Csak éppen egy picit nagyobbra nőtt; egy picit jobban átlátja a dolgokat. 

Az apukája háza közel van az óceánhoz. A levegőnek só illata van és a homok furcsának érződik Yoongi lábujjai között. Hamis mosollyal vár rájuk a parti ház lépcsőinél egy nő, aki sohasem olvas neki mesét. A szépen manikűrözött ujjai borzalmas ételeket készítenek, a hangja magas és fülsértő.

- Yoongi, édesem, hagyd a cicát! - Túl sokszor hallja ezt a mondatot, szinte természetes, hogy egy idő után már rá sem hederít. Az állatkának bolyhos, fehér bundája van, kék szemei és pocsék természete - akárcsak a macskák többségének. Ő szereti abajgatni szegénykét, de sajnos a macskák nem kutyák; imádják a figyelmet, a babusgatást és a sok finom nasit, de utálják, ha mindenhová elhurcolják őket, és játszópajtásként vagy - ami még rosszabb, - játékként bánnak velük.

- Yoongi, tedd már le azt a francos macskát! - nyivákolja a nő, és most először a fiú boldogan engedelmeskedik. Langyos habfürdőbe pottyantja az állatkát. 

Mikor az édesapja hazaér a munkából, a kedvese könyörög neki, hogy vigye vissza a kis sátánfattyút az anyjához, mielőtt elveszíti a fejét vagy az ő drága Hópelyhe belerokkan.

A hazafelé vezető út néma, Yoongi elszundít a hátsóülésen. Az édesanyja karjaiban, a belőle áradó vanília illat ölelésében ébred.

***

Ötévesen Yoongi történeteket mesél az anyukájának, miközben ő a konyhában táncikálva vacsorát készít. A pult mellett ül egy magas bárszéken, a lábai előre-hátra himbálóznak a levegőben. A jobb zoknija fakópiros, a bal halványkék, pedig régen fehérben pompáztak. Az édesanyja elmosolyodik, mikor meglátja, de semmit sem mond.

- És aztán a dagi visszajött, és elvette Kibum pudingját - magyarázza, mire az anyukája lélegzete eláll. 

- Na, ne! - szól ledöbbenve.

- De igen, de igen! - felel a széken ugrálva, a tenyerei apró öklöcskékké feszülnek.

- Mit csinált Jung néni? - Közben egy csipetnyi sóval hinti a készülő ételt.

- Semmit!

- Oh, ne!

- De igen, Anya, így volt. Kiküldött minket játszani. Ez nem igazságos, Anya - panaszkodik.

A nő megcsípi az egyik orcáját, ahogy a szekrény felé igyekszik, hogy levegyen valamit a felső polcról.

- A rosszfiú nyert. Nem erre vágytál mindig is? - A polcon lévő üvegcsék mind egyformának látszanak, így nem egészen biztos abban, hogy melyik a bors.

Yoongi vállai ellazulnak.

- Igen, a mesékben. De ez más!

- Miért lenne az, butus? - kérdezi kíváncsian. Az ő kicsikéjének olyan sok mondanivalója van, az agytekervényei mindig pörögnek; néha a jó irányba, de néha a rosszba - aminek általában csínytevés és baj a vége.

- Hát... - kezdi. - A jófiúknak mindig nyerniük kell, mint annak, aki legyőzte a gonosz varázslót. Ez a helyes. De Anya, a mesék végét mindig megváltoztathatod!

- Akkor át kellene változtatnunk a farkast egy nyuszivá, hogy ne egye meg Piroskát? - mosolyog. Lágyan, megtörten, ahogy szokott.

- Nem, Anya, az teljesen elrontaná a sztorit.

- És ha egy tündérré vagy egy Elveszett Fiúvá* változtatnák? - kérdezi terítés közben.

Yoongi leugrik a székről és a mosogatóhoz ballag, hogy megmossa a kezeit. Még nem éri el a csapot, így az anyukája nyitja meg neki.

- Mi az az Elveszett Fiú? - kíváncsiskodik, majd szappanbuborékot fúj. A víz langyos, a szappan pedig vanília illatú.

- Az Elveszett Fiúk olyan gyerekek, akik nem akarnak felnőni. Örökké kisgyermekek akarnak maradni. 

- És mi van a barátaikkal?

- Ők felnőnek. A barátaik elfelejtik őket, mikor nagyok lesznek.

- Az szívás - jelenti ki a fiú, miközben megtöröli az ujjait.

- Miért, kicsim? Az a kívánságuk, hogy örökké fiatalok maradjanak és ez teljesül is.

- Igen, de nem magányosak? Én az vagyok szundiidő alatt, mikor a többiek alszanak és csak én vagyok ébren. És ha az összes barátjuk felnő, akkor egyedül maradnak.

- De ez az ő kívánságuk.

- Igen, de akkor is béna. Talán nekik is fel kellene nőniük vagy megkérni néhány barátjukat, hogy maradjanak kicsik - mondja, miközben a széken ülve arra vár hogy az édesanya levest szedjen neki.

- Nem így működnek a dolgok, Yoongi. 

- Ha az én barátaim lennének, én velük maradnék.

***

Yoongi harmadik osztályos korában verekedett először. Semmi komoly nem történt; csak egy zúzódás az állán és lehorzsolt térdek. Az iskola felhívja az anyukáját. Ő végighallgatja a tanárt, aki sietősen elmeséli a történteket.

A hazafelé vezető utat a rádióból szóló zene és dudaszó tölti meg. Yoongi édesanyja idegesen dobol az ujjaival a kormányon, miközben arra vár, hogy a lámpa zöldre váltson. A fiú csöndben van és az ablakhomályosította színeket bámulja.

Mikor az épület elé érnek, kiugrik a kocsiból és becsapja maga mögött az ajtót. Az édesanyja mély levegőt vesz, majd követi őt. 

- Yoongi, gyere ide! - kéri, miután leveszi a kabátját és a fotelre teríti a táskájával együtt. Yoongi lerúgja a tornacipőit, a hátizsákját pedig a cipőtartó mellé dobja. Ki kell mosni az egyenruháját a verekedés miatt. A nappaliba megy és a kanapéra ül, szemben az anyukájával.

- Hadd nézzem! - mondja a fiú állát felemelve. Ő pedig grimaszol a fájdalomtól, ahogy ujjak simítják a szája szélét. Nem repedt fel, csak sötétkék folt díszeleg a világos bőrén. Miután a nő végigpásztázza a sebet, azt mondja: - Nem nagy ügy.

Yoongi arra számít, hogy kiabálni fog, még egy pofonra is felkészül. Az anyukák mindig ezt csinálják az esténként vetített sorozatokban. De ő ehelyett csak megcirógatja az arcát.

- Ne csináld újra! És ma nem lesz esti mese. Anyuci fáradt. Rendben?

A kék ágyneműhuzatnak, melyet Pororo képei tarkítanak levendula- és szépálom illata van, Yoongi mégsem tud elaludni. Be van takarózva; nem fázik és melege sincs. Egy ragtapasz van az állán, már nem sajog az ütés helye. Fáradt, mégsem tud elszundítani.

Az éjjeliszekrényen lévő kislámpa le van kapcsolva, nincs már szüksége rá. A plafonra fluoreszkáló csillagokat ragasztottak. Az ő saját égboltja ez, csillagképek ragyognak a szobája sötétjében. Az egyetlen különbség ezek és az igaziak között, amiket néha az ablakon kikukucskálva lát, hogy az övéi nem villódznak. Csak ragyognak. Erőteljes, sárga fényfoltocskák, amik inkább szentjánosbogarakra hajaznak, mintsem valódi csillagokra.

A szemei tágra nyílnak, tettének oka pedig az elméje legmélyén lapul. Egy fiú szól hozzá, azt mondja neki, hogy furcsa gyerek, hogy sohasem lesznek barátai, mert senki sem szereti azokat a gyerekeket, akiknek a szülei nincsenek egymással. Halk suttogás csiklandozza a füleit.

- Nem kellett volna verekedned - mondja. - Rossz voltál. - Egyre halkabb, épphogy hallható. - Anyu aggódik miattad.

Yoongi összerándul és közbenéz, a párnája a földre hullik - a szőnyegre egy halk puffanás kíséretében. A fejére húzza a paplant, de az új fedezék túl sötét, és egy idő után már levegőt is alig kap.

- Buta fiú - szól ismét a hang. Vékony és hihetetlenül fiatalnak tűnik. - A te hibád, hogy senki sem kap ma mesét. Most nem tudom, hogy legyőzöm-e a sárkányt.

A szavakat szánhatták volna sértésnek is, de olyan lágyan hangzanak el, hogy inkább csak gyermeteg cukkolásnak tűnik.

Mikor Yoongi kikukucskál a takaró alól, nem tudja mire számítson. Igazság szerint azt hiszi, hogy csak álmodik, még ha nincsenek is robotok, akik lézersugarakat lőnek a szemükből, és tüzet okádó sárkányok sem repkednek a feje fölött. Sokféle álom létezik, ez pedig biztos egy újféle. Nem melengető, de mégiscsak egy álom. Lelöki a takarót és kinyitja a szemeit. A plafonon lévő csillagok még mindig fénylenek és fakó holdfény világít be az ablakon. Árnyékokat lát a falon, az egyik neki integet.

- Legalább ébren vagy még? - kérdezi az árnyék. Enyhe izgatottság lapul a hangjában.

Éjjeli szellő lopódzik a szobába, összetúrja a papírlapokat Yoongi asztalán és a függönyökkel táncol. Cseresznyeillatot hoz a helyiségbe és tavaszi esőét; csiklandozza Yoongi orrát.

Elcsodálkozik. Ez vajon hogyan lehetséges csukott ablak mellett? Hiszen az anyukája sohasem hagyja nyitva, mindig becsukja, miután befejezték a mesét és...

- Oh. - Egy sóhaj szökik ki Yoongi ajkai közül, majd az ablak felé fordul. Pontosan ott, a párkányon egy fiú ül. Nem látja a vonásait, csak a sziluettjét.

- Ki vagy te? - kérdezi. Hirtelen fázni kezd.

- Neked is szia - feleli a fiú. Olyan heves, rendszertelen ritmusban lengeti a lábait előre-hátra, mint ahogy Yoongi szíve dobog. Majd leugrik a párkányról, az ágytól pár méterre landol. A holdfény csak az arcának egy részét világítja meg; egy kerek pofit és egy barna szemet. Fiatal, olyan, mint egy átlagos fiúcska. Talán Yoongi-korabeli, esetleg kicsit fiatalabb. Yoongi végtelenségnek tűnő percekig bámulja őt.

- Ki vagy te? - ismétli a kérdést, a fiú pedig kacag. Magas, könnyed, ártatlan, oh, milyen ártatlan hangon.

- Jimin vagyok - feleli és tenyerét kézfogásra nyújtja. Yoongi nem viszonozza a gesztust.

- Gonosz - jegyzi meg félhangosan.

Yoongi megpróbál csúnyán nézni rá, de ennek az éjszakának megvan a varázsa, ami mindent kevésbé fenyegetőnek mutat.

- A szobámban vagy.

- Tudom - mondja vidáman. - Szép. Máshogy képzeltem el.

Yoongi közelebb húzza magához a takarót, hogy védelmet nyújtson a behatoló elől. Hívnia kellene az anyukáját vagy egyszerűen csak felébredni. Az ébredés jobb ötletnek tűnik, így olyan erősen csípi meg saját magát, ahogy csak tudja. Fáj, tehát ez nem egy álom. A fiú eközben végig őt nézi, az ajkai felfelé görbülnek, a szemei pedig izgatottságtól csillognak.

Oh, milyen fiatal.

- Ezt meg hogy érted? - kérdezi Yoongi.

Kérdések cikáznak a fejében, méhecskékként zümmögnek. Ha hívná az édesanyját, sohasem kapna rájuk választ. Jimin úgy tesz, mintha gondolkodna; a kezeit összefonja, az ajkai csücsörítenek, a szemei pedig egy bizonyos pontra szegeződnek a földön. Aztán megmozdul. Egy lépés, két lépés, három. Egyre messzebb Yoongitól, az ablak felé.

- Az anyukád csodálatos meséket mond. Sokat hallottam már korábban, de az övéi a legjobbak, mert egy olyan fiúról szólnak, mint én. És ma egyet sem hallhattam. Ez az egész a te hibád - jelenti ki Jimin, mindet egy szuszra - túl sok mondanivaló egyszerre. A hangnem vádló, túlságosan hasonlít a tanárnéni-elvette-a-piros-tollamat stílusú árulkodásra. Yoongi lenéz, az ajkát harapdálja.

- De ő kezdte a verekedést. Nem az én hibám.

- Győztél? - kérdezi és minden csalódottság eltűnik a hangjából. Yoongi bólint.

Nyert, de csak azért, mert a másik fiú elfutott, mikor komolyra fordultak volna a dolgok. Mint mindig, a tanár drámát csinált az esetből és problémás gyerekként könyvelte el Yoongit. Ezért lett rá mérges az anyukája, vagyis inkább csalódott benne, és most még Jimin is...

Jimin abbahagyja a beszédet. Yoongi felnéz és már senki sincs ott. Az ablak csukva, a szoba sötét, akárcsak egész este. Yoongi hátradől a puha ágyneműre, nem látja, hogy az egyik csillag mennyire villódzik a plafonon.

***

Jimin nem jön el a következő este, sem az azutánin, sem az azutánin. Yoongi úgy gondolja, csak egy álom volt; egy tündérmese, amit saját magának mondott. Csak képzelte.

Az anyukája az ágyon ül, az utolsó sorokat olvassa abból a gyermekkönyvből, amit a könyvtár egyik polcáról választott. Már elmúltak az idők, mikor olyanokat kölcsönöztek ki, amikben több a kép, mint a szöveg, de ebből papírfigurák ugranak elő egy-egy lapozásnál. Eljönnek a kalózok, fekete zászlós hajók és rémíthetetlen csapatok, a kapitányuk pedig aranyérmékben fürdik, amiket egy kereskedőhajóról loptak el. Yoongi szereti őket - bátrak és gondtalanok. Az anyja elmondja, hogy az idők változtak, a Karib-szigetek már csak egy turistaparadicsom. Yoongi nem érti a szavakat, így inkább folytatja a történetet.

- Ennyi elég mára - mondja a könyvet becsukva. Yoongi ásít.

- Anyu - motyogja, miközben a nő az éjjeliszekrényre fekteti a könyvet és lekapcsolja a lámpát.

- Igen?

- Ne csukd be az ablakot! - Újabb ásítás zavarja meg a saját mondandóját, akár erős hullámok a kalózhajót egy viharos éjjelen. - Meleg van, Anyu.

Az van. Elérkezett az április, beköszöntött a tavasz, már kora márciusban kopogtatott a fagyos ajtókon, hogy felébressze a pázsitot és a tulipánokat.

A nő félresöpri a fiú hosszúra nőtt frufruját és jóéjt puszit ad neki.

- Nem fogom.

Yoongi arról álmodik, hogy Gulliverrel átutazza a hét tengert és Hook kapitánnyal harcol a Sellő-lagúnában. Az álmai tele vannak élénk színekkel. Különböző mesékből gyűjtött mozaikok összeragasztásával alkot egy tökéletes képet, de a valóság messze nem ilyen hibátlan - kusza, néhány darabka hiányzik.

A harc közepén egy ismerős hangot hall, egy csatakiáltást, majd ismeretlen fiúk futnak felé, hogy segítsék őt. Fakardokkal, íjjal és nyilakkal a kezeikben rohannak hozzá.

Egy pillanattal ébredés előtt Yoongi felismeri az őket vezető fiút. Jimin az.

***

Yoongi az édesapjánál tölti a tizedik születésnapját. Már új barátnője van. Ezúttal egy kutyabarát, így nincsenek rohangáló cicák a házban. A haja rövid, tündérszerű vonásai vannak. Hyoyeon kecsesen mozog a lakásban. Régen balerina volt.

Az apja korábbi barátnőivel ellentétben ő tudomást vesz Yoongi létezéséről és figyelemben füröszti őt. Kíváncsi, megkérdezi, hogy mit szeret és miért. Mikor kijelentette, hogy nem szereti a répát, a nő elmosolyodott és azt mondta, jól ki fognak jönni egymással.

A tortát egy cukrászdában vették. Finom, de nem annyira, mint az anyukájáé. Mikor eljön az ajándékbontás ideje, a nő olyan izgatottan babrálja a szoknyája szélét, mintha csak az ő születésnapja volna.

- Remélem, tetszeni fog, Yoongi - mondja, miközben a fiú kicsomagolja a dobozt. - Az édesapád nem volt nagy segítség - vallja be szégyenlősen.

Az ajándéka egy gyűjtemény volt, amiben az összes Final Fantasy játék megtalálható. Yoongi játszott már párral a bébiszitterével, szóval úgy dönt, hogy tetszik neki az ajándék. Talán az apukája új barátnőjét is kedveli. Sokkal fiatalabb az anyjánál, de a mosolya kedves.

A szülinapi parti után - ami alatt az édesapja folyamatosan telefonált, még egy dalt sem énekelt a fiának - sétálni indulnak a partra. Hyoyeon kikapja a férfi kezéből a készüléket és ráveszi, hogy hagyja a házban.

Márciusban nincsenek sokan a parton. Senki sincs a vízben, a homok pedig hideg a talpuk alatt. De a látvány lélegzetelállító, Yoongi pedig Hyoyeont és az apját hátra hagyva kalandozik. Mikor olyan messzire ér, hogy már csak pálcikafiguráknak tűnnek, észrevesz egy fiút a vízben játszani. Elfut a hullámok elől, majd megpróbálja elkapni őket. Vékonyka nevetése tölti meg a sós levegőt; összekeveredik a tenger és a felettük repülő sirályok hangjával. Van valami borzasztóan ismerős ebben a fiúban, de Yoongi nem igazán tud rájönni, hogy mi az.

A strand vége felé a tenger mélyebb, a homok fehérebb és melegebb. Yoongi ledobja a tornacipőit a földre és egy kis szikla szélére ül. Várja, hogy Hyoyeon és az apukája utolérje őt. A tekintete a partról a fiúra siklik, aki még most is olyan vidám, mint percekkel ezelőtt. Mindenfelé vizet rugdos és csapkod; a vízcseppek megcsillannak a levegőben, ahogy ide-oda cikáznak. Mikor észreveszi Yoongit, egy pillanatra megdermed, majd felé rohan egy hatalmas mosollyal az arcán.

- Yoongi - kiáltja, a szólított pedig lefagy.

A fiú haja vizes, a frufruja a szemébe lóg, a nadrágja és a pólója piszkos, mégis mosolyog. Pajkos vigyorra húzza az ajkait.

- Ismerlek? - kérdezi Yoongi.

- Hát persze - csicsergi a fiú. - Majdnem egy évvel ezelőtt találkoztunk. Nőttem egy kicsit, de még mindig én vagyok az, Jimin. Nem emlékszel?

Yoongi emlékezetében elmosódott vonásokkal, holdvilágította arccal és a falon hosszú árnyékként él a fiú. Ő Jimjin, a kisfiú, aki az ablakpárkányon ült.

- De, emlékszem - feleli, Jimin mosolya pedig még szélesebb.  - Miért vagy itt?

- Itt élek. Arra - azzal megfordul és egy pont felé mutat a horizonton, ahol az ég és a föld találkozik. - Pont ott.

Házak sorakoznak a parton, Jimin valószínűleg valamelyikre mutatott, de Yoongi csak a két picike csillagot látja a horizont felett; Jimin pufók ujjai megpróbálják elcsípni a jobboldalit.

***

Yoongi nem találkozik minden alkalommal Jiminnel, mikor meglátogatja az apukáját, de a hullámokkal játszadozó fiú emléke olyan élénken él benne, hogy nem tud megfeledkezni róla.

A nyárral együtt embertömegek érkeznek a kora reggeli órákban a strandra, gyerekek játszanak a homokban. Yoongi a vakációt várak építésével tölti és azzal, hogy minden pénteken felhívja az édesanyját, hogy elmondja, minden rendben van és igen, Hyoyeon rendesen gondoskodik róla, bár nem olvas neki meséket lefekvés előtt. Már amúgy is kinőtt belőle. A kalózok már nem érdeklik őt, a nyomtatott lapok nem olyan szórakozatóak, mint a Digimon legújabb epizódjai.

Néha pár órával naplemente előtt már kihalt a part, szinte senki sincs ott. Műanyag üvegek hevernek elfelejtve a homokban, színes jégkrémcsomagolások töltik meg a szemeteseket és homokvárak állanak büszkén a part mentén, míg egy erősebb hullám el nem söpri őket. Víz mossa el a homokba mélyedt lábnyomokat és a játékokat, a bottal felvésett szavakat és emlékeket.

Hyoyeon messzebb van, régi barátokkal beszélget, Yoongi pedig kóborol.

Bár nem számít kóborlásnak, ha tudod a végső állomást; ismerős és jó érzés, mikor egy mosoly üdvözöl a part szélén.

A strand határán, a sziklák mögött van egy kis barlang, amit hullámok vájtak ki, Yoongi általában itt talál Jiminre; a fiú lábai a vizet rugdossák, az ujjai pedig pálcikafigurákat rajzolnak a nedves homokba.

- Hé, Yoongi - szól mosolyogva, a fiú pedig viszonozza.

- Szia!

***

A soha borzasztóan hosszú idő, de Yoongi ezt nem tudja, legalábbis még nem.

Az időt a nyári szünetből maradó hetekben méri, napokban, míg el nem jön a hétvége és órákban a tanítás végét jelző kicsengőig.

Yoongi követi az idő múlását, a perceket, amik olyan gyorsan elrepülnek, mikor jól szórakozik, a másodperceket, amik végtelennek tűnnek, mikor tanulnia kell. Az idő mindig ott van, folyton halad előre; az órai mutatói sohasem állnak meg.

De Jimin elfeledteti vele a másodperceket, amik kicsusszannak az ujjai közül, csak a homok marad a tenyereiben. Hajnali három van és még mindig a legújabb Pókember filmről beszélnek, Yoongi eltakarja az arcát, mikor Jimin a gaztevőt utánozza, ő pedig nevet, ragyogóan kacag Yoongi elmosódott szavain, mikor az igazi történetet meséli.

Yoongi az órára pillant, már tényleg aludnia kellene, Jiminnek pedig haza mennie, de a plafonra ragasztott csillagok ragyognak és a ház csendje olyan kényelmes, mikor kifogynak a mondanivalóból, mikor már csak a lélegzetvételek és a távolban csaholó kutyák hangja hallatszik.

Egymás mellett fekszenek a kis ágyon, az ablak nyitva. Az éjszakának harmat és frissen nyírt fű illata van. A nyár már a sarkon lapul, Jimin orcájának pirossága pedig a halvány, sárgás fényben is látszódik. Vagy tanán csak Yoongi elméje tréfálkozik, mikor a barátjára néz.

Yoongi már nem emlékszik, hogy mikor lett ilyen könnyű, természetes Jiminhez beszélni, nincsenek korlátok, sem visszafojtott szavak. Jimin tudja minden titkát, messzi, messzi hullócsillagoknak elsuttogott kívánságát. Ő becsben tartja Yoongi szavait, a dolgokat, amiket fél elmondani az anyukájának - a nőnek, aki mindig aggódik miatta, aki leszidja és túl sokszor túlórázik, aki ételt tesz az asztalra. Karikás szemekkel érkezik haza, fáradt, de kedves mosoly lapul az ajkain, Yoongi pedig elrejti a gonosz szavakat az elméje legmélyére, mert az iskolai verekedések nem olyanok, amik miatt aggódnia kellene, így gondoskodik róla, hogy a jegyei épphogy megfeleljenek és a tanároknak ne kelljen behívni őt az iskolába. Összeborzolja a haját és lefekszik, hogy négy óra múlva felkeljen és elinduljon a munkába, mielőtt még Yoongi kitenné a lábát a szobájából a reggeli készülődéshez.

Valahol az üres apartmanba való hazaérkezés, a fridzsiderre ragasztott "A kedvenc ételedet főztem. Egyél és csináld meg a házit! Anya későn jön." cetli és a lefekvés előtti ajtózárás között - mert az édesanyja csak éjszaka ér haza - Jimin belopózik az életébe és egy állandó vendég marad.

***

- Mit akarsz csinálni, mikor felnősz? - kérdezi Jimin egy lusta vasárnap délutánon.

Meleg tavaszi nap van, gyümölcsleves dobozok borítják a szőnyeget, Yoongi asztalán pedig egy üres tál pihen, amiben korábban pattogatott kukorica volt. Szellő zizegteti a falra ragasztott posztereket, az egyik majdnem le is esik. Autók hangja szökik be a nyitott ablakon és tétlen háziasszonyok csevegése, gyerekek nevetése.

Fényes, vörös "nyertél" felirat villog a képernyőn, Yoongi leteszi a kontrollert. Videójátékokkal szórakoznak már reggel óta, a pontok között mindig csak öt számnyi különbség van, de Yoongi végre megnyerte az utolsó menetet. 3:2 villódzik a sarokban, az ő arcán pedig elégetett mosoly ül. Nem tudta könnyen megverni Jimint, mindig nagy kihívást jelent.

- Huh? - kérdezi a padlón ülve, hátát az ágy szélének támasztva.

- Mikor felnősz, mi szeretnél lenni? - ismétli a kérdést, majd az ágyra huppan. A kék, Pororós ágyneműt sötétzöld, szürke csíkosra váltották, mikor Yoongi betöltötte a tizenkettőt és a rajzfilmek már dedósoknak valók voltak.

- Gazdag - nevet Yoongi fejét hátra hajtva. Ha Jimin kinyújtaná a kezét, összeborzolhatná a haját.

- És még? - kérdezi, a szemei a felette lévő csillagokra szegeződnek. Az évek múlnak, de ezek még mindig itt vannak. A konstelláció ugyanolyan, egy csillag sem hiányzik. Jimin mindig is kíváncsi volt arra, hogy hogyan maradhattak ugyanúgy felragasztva ennyi idő alatt.

- Nem tudom, Jimin. Miért kérdezed?

A világ a feje tetejére állt, alig látja Jimin kerek arcát, kócos haját és az orra görbületét, és talán nem is kellene ennyire bámulnia. Amúgy is az utóbbi években minden nap látta őt.

- Kíváncsi vagyok - válaszol; valami fájdalom, valami furcsaság lapul a hangjában. Hasra fordul, hogy Yoongira nézhessen. - Készen állsz még egy játékra? - kérdezi pár pillanatnyi kényelmes csönd után, Yoongi pedig elvigyorodik.

- Úgy érted, készen állok-e arra, hogy újra megverjelek? - vigyorog. Jimin vele együtt nevet.

***

Yoongi tizennégyéves és három centiméterrel magasabb Jiminnél. A tanulmányai és a viselkedése is lehetne elfogadhatóbb.

Az új iskolai egyenruhája indigókék zakóból, nadrágból, fehér ingből áll és a kék-piros csíkos nyakkendője mintha egyre szorosabb lenne a nyaka körül.

- Legyél jó - kéri az anyja, megigazítja a gallérját, kisimítja a gyűrődéseket a ruhán és lazít a nyakkendőjén. - Ez egy új iskola, próbálj meg barátkozni! Oké?

Yoongi bólint, hogy megnyugtassa őt. De nincs szüksége barátokra, már ott van neki Jimin. Persze, nem ugyanabba az iskolába járnak, nem ugyanazok a hobbijaik, de Jimin mindig ráér, mikor Yoongi kéri, és ő szereti úgy gondolni, hogy az együtt töltött idő sohasem pazarlás.

Yoongi korábbi iskolájában borzalmas zöld egyenruhát kellett viselni bézs inggel, később pedig szürkével, amitől mindig viszketett. Felfüggesztették tanárral való feleselését és dohányzásért a tetőn. Pedig nem is cigizett. Csak ki akarta próbálni; látta már, hogy más fiúk is ezt csinálják, és talán van valami a fiatal ajkak között vándorló cigarettában, amitől a gyerekek felnőtteknek tűnnek. Felnőni mindig is a tervei között szerepelt, így vett egy doboz olcsó cigit, felmászott a tetőre, majd meggyújtott egy szálat. Füst töltötte meg a tüdejét, köhögnie kellett és szürke csíkok szöktek ki az ajkai közül. Felfüggesztették, mert ez elfogadhatatlan egy fiatal fiútól.

Az édesanyja végigfuttatja az ujjait a tincsei között, majd megszólal. - Mennünk kell, elkésünk.

A város másik részébe vezető út csöndben telik. Nem szól zene vagy dugókról informáló hírmorzsa a rádióból, az anyja pedig túlságosan elmerül a gondolataiban ahhoz, hogy a lámpákon kívül másra is figyeljen. Yoongi ölében van a hátizsákja és mikor ez elején lévő zsebbe nyúl, egy darabka papírt húz elő a telefonja helyett. Óvatosan széthajtja, meglátja Jimin takaros kézírását, és eszébe jut minden fecni, amit az évek alatt neki írt.

Jimin mindig hosszasan regélt és az igazi mondanivalóját csak a legutolsó mondatba tömörítette, így Yoongi sorokat kihagyva, csak néhány szóra pillantva hamar el is ér az utolsó sorhoz, ahol kézzel rajzolt szívecskék és mosolygós arcok vannak.

Sok szerencsét! Szurkolok.

Yoongi akaratlanul is elmosolyodik, ahogy újra és újra elolvassa az üzenetet.

- Min nevetsz? - kérdezi az anyukája, aki arra vár, hogy végre zöld legyen a lámpa a kereszteződésnél. Ugyanúgy mosolyog, mint mindig. Pont így; apró ráncok húzódnak a szemei alatt, a mosolya széles, sokkal fiatalabbnak tűnik, mintha az élet nem rúgott volna bele minden adandó alkalommal.

- Csak izgatott vagyok. - Hazudik.

Minden eddigi iskolája ugyanolyan volt, mintha ugyanazt a tervrajzot vették volna alapul - egy szürke épület, két melléképülettel, kis osztálytermekkel, öt sorba rendezett padokkal, a tanárok ugyanarról beszélnek, mindig csak a részletekre fókuszálnak, sohasem a nagy, egész képre. Nem érdekli őket, hogy mi folyik a hátsó sorokban, mert a füleikhez már nem érnek el a sutyorgások és a visszafojtott kacajok.

Tanítás után csengőszó jelzi a nap végét az új iskolában, Yoongi nem emlékszik sok mindenre a helyről, ahol remélhetőleg kihúzza az évet. Nincs mit mesélnie Jiminnek azon kívül, hogy az iskola ugyanolyan, mint minden eddigi. Jimin nem faggatózik, a szemhéja egyre nehezebb, minden pislogás egyre tovább tart. Ásítások szaladnak ki az ajkain kérdőjelek helyett és Yoongi vállára dőlve alszik el, de reggelre már az oldalához préselődve ébred.

Jimin elmegy, mielőtt napfény szökhetne át a vastag sötételőn. Puszit ad Yoongi arcára és suttog. - Aludj még egy kicsit!

***

Jimin azt mondja, "gondolkodtam", erre Yoongi felnéz a jegyzetfüzetéből. Leteszi a tollát és lassan tapsolni kezd.

Esszét kell írnia A kis hercegről, és ha őszintének kellene lennie magához, bevallaná, hogy sehová sem halad. Hogyan írhatna a barátságról szilárd, kőbe vésett dologként, mikor az kipotyog az ujjai közül és átöleli a szívét Jimin minden egyes mosolyával együtt?

- Miért tapsolsz? - kérdezi orrát ráncolva.

- Gondolkodtál. Ez egy hatalmas teljesítmény. Igazán érdekes. Minden tiszteletem a tiéd - gúnyolódik, Jimin pedig a bordái közé bök, de mielőtt még több fájdalmat okozhatna, Yoongi megragadja a kezeit, hosszú ujjak fonódnak a vékony csuklók köré.

Yoongi megszólal. - Nyugi, csak viccelek. Mi az?

Kék erek domborodnak ki Jimin csuklóin, bejáratlan utak, amik a szívéhez vezetnek. Yoongi hideg ujjai puha bőrhöz préselődnek, éreznie kellene a vérnyomását, de talán túl gyenge a szorítása, mert semmit sem észlel.

- Nem gondolod - kezdi a földet nézve, remegő ajkakkal. -, hogy a halál egy hihetetlenül nagy kaland lenne?

- Mi? Miért? - fintorodik el, s a szorítása egyre erősebb. De még mindig nem érzi a fiú pulzusát.

- Felnövünk, mindenféle dolgot megteszünk, de mi van, ha mindez semmi, csak egy felkészítés az életünk igazi, legnagyobb kalandjához, a végsőhöz? - A gyermeki éne, az ártatlansága már eltűnt.

- Túl sokat agyalsz, Jimin - azzal elengedi őt. Jimin kezei az ölébe hullanak, az üres tenyereit figyeli. Yoonginak eszébe jut a toll és ismét írni kezd, tinta színezi a fehér lapot, a szöveg kusza, épphogy olvasható. A barátság definíciója bújik a sorok között.

- Yoongi? - szólítja a fiút egy percnyi csönd után.

Ő rá sem nézve, az írást abba sem hagyva válaszol a távolból. - Hmm?

- Megígérsz nekem valamit? - azzal az ajkára harap. Még sohasem kért tőle semmit.

- Persze.

- Nőjjünk fel együtt!

- Megígérem.

***

Egyszer egy okos ember azt mondta, egyedül lenni jó érzés, de sohasem az igazi.

Yoongi nem tudja, ki volt ez az ember, de mikor üres házba tér haza a tizenhatodik születésnapján, rájön, hogy igaza volt.

A konyhaasztalon fényes papírba csomagolt ajándékok és masnik alá rejtett üzenetek várnak rá. Egy az apukájától, egy attól az ismeretlen nőtől, aki most éppen a barátnője, kettő az édesanyjától. Csokoládétorta pihen a hűtőben, vaníliás cukormázzal a tetején és egy doboznyi egyforma, meggyújtatlan gyertya a pulton, de Yoongi elhalad a konyha mellett és egyenesen a szobájába megy. Becsapja maga mögött az ajtót, leveszi, majd a padlóra dobja a zakóját. A nyakkendője fojtogatja, így lerángatja magáról. Előkap egy koptatott farmert és egy fekete kapucnis felsőt a szekrényéből, és gyorsan átöltözik. Nem tud egy olyan helyen lenni, ami napról napra egyre kevésbé érződik otthonnak.

A beugróban lévő kis polc altt találja meg a tornacipőit, felveszi őket, leakasztja a kulcsát a tartóról és elindul.

Nem vár a lift érkezésére. Lerohan a lépcsőn, egy halvány gondolat formálódik meg benne, miszerint hívnia kellene Jimint, de megtorpan, mikor eszébe jut, hogy közelednek a vizsgái, így valószínűleg éppen tanul - a szájpadlásán pihennek az elmotyogott információk, miközben reméli a legjobbakat.

Mikor kiér az épület elé, előveszi a telefonját és egy pillanatig csak bámulja. Mérlegel. Felhívja Jimint vagy ne? Fényes, rikító betűk gúnyolódnak rajta, inkább kitörli az üzenetet. Már nagyfiú, aki egyedül is meg tudja oldani a problémáit.

Nem biztos benne, hogy meddig sétálgatott, mielőtt elérte a külvárosi kis játszóteret. Nem játszanak gyerekek a homokozóban, nem futkároznak a virágágyások körül, pedig a Nap még mindig ragyog. A hintába ül, megpróbálja rendezni a gondolatait, de a káosz az mindig káosz marad, van, amit nem lehet rendbe tenni.

- Nem vagy már túl idős ahhoz, hogy a parkban játssz?

Yoongi felnéz a piszkos tornacipőjéről, hogy egy majdnem olyan ragyogó mosoly köszöntse, mint Jiminé.

- Nem vagy még túl fiatal ahhoz, hogy anyáskodj? - felesel, a fiú pedig nevet, hangosan és ellenszenvesen.

- Ott a pont. - És a Yoongi melletti hintába ül. - Amúgy Hoseok vagyok, tizetötéves és nem tervezem, hogy a közeljövőben szülő legyek.

- Yoongi, ma van a tizenhatodik szülinapom.

Hoseok tapsol és hamisan elénekel egy dalt. Yoongi nevet és jól érzi magát.

- Boldog szülinapot, haver! Tiéd a jövő.

- Kösz.

A tizenhatodik születésnapján Yoongi új barátra talált, és mikor hónapokkal később visszaemlékezett erre, úgy érezte, ez volt a legeslegjobb ajándék, amit valaha kapott.

***

Jimin felforgatja a Yoongi asztalán lévő fiókokat. Túl sok jegyzetfüzete van tele iskolai feladatokkal, és furcsa figurákkal, amiket unalmas órákon rajzolt. Előhúz egy matematika munkafüzetet, miközben próbálja elérni a fiók legtávolabbi sarkát.

- Mit keresel? - kérdezi Yoongi vidáman. A hátán fekszik, a plafont nézi. A műanyag csillagokat kezdi elengedni a ragasztó; a konstelláció lassan kezdi elveszíteni a lényegét. A tökéletlen éjszakai égbolt keserű ízt hagy a szájában. Mintha túl gyorsan nőtt volna fel és nem suttogott volna el elég kívánságot.

- Egy piros tollat - motyogja, a kezei könyvek és tarka szövegkiemelők között matatnak.

- Miért?

Jimin megfordul. Mosolyog, mikor válaszol. - Hogy rajzolhassak egy kincses térképet.

- Nem vagyunk már túl öregek a kincsvadászathoz? - Jimin megrázza a fejét.

- Ehhez sohasem lehetsz túl öreg - vigyorog. Az ujjai valami aprót szorongatnak. Mikor kihúzza, rájön, hogy egy régi fotót markolászik, azt az olcsó fajtát, amit az utcán vagy a vasútállomásokon lévő gépekben csinálhatsz. Tele van ragasztva csúnya matricákkal.

A két fiú nevető arcát figyeli, amik a fénykép alsó felén díszelegnek, majd az alatta lévő képet, amin furcsán grimaszolnak a kamerába. Ahogy a fotó fényes felületére simít, valami megtörik. - Ki ez?

A hangja olyan gyenge, alig hallható.

Yoongi felemeli a fejét a matracról, hogy oda nézzen.

- Ki ki? - kérdezi, mire Jimin felmutatja a képet. - Az Hoseok.

- Ő egy barát?

- Azt hiszem. - Yoongi vállat von, Jimin mosolya pedig eltűnik. Az asztalra teszi a fotót és felkapja a dzsekijét a székről.

- Mennem el - motyogja kifelé menet.

- Mi lesz a térképpel? - De Jimin már nincs ott.

***

Jimin szereti az üzeneteket, így Yoongi színes post-iteket vesz és ír neki.

Elmentem a kosármeccsre Hoseokkal. Utána találkozhatunk.

Hoseok megkért, hogy segítsek neki egy projektben; iskola után a könyvtárba megyünk.

Kijött egy új videójáték. Szét kell rúgom Hoseok seggét.

Sajnálom, Jimin. Ma nem találkozhatunk.

Egy hét is eltelt, de Jimint nem látta. Majdhogynem szürreálisnak tűnik, hogy ilyen távol van valakitől, aki mellett éveket töltött, de néha kell a változás, még akkor is, ha úgy érzi, mintha hiányozna egy része. A szitáló esőre és a várost körülölelő rossz hangulatra fogja a kellemetlen érzést.

Egy hónap is eltelt, és Jimin mosolya olyan ragyogó az emlékeiben, hogy nem gondol az időre, amit nem együtt töltöttek. Elfoglaltak - mindig ezzel nyugtatja magát, miközben egy újabb üzenetet ír és a falra nyomja, hogy leindulhasson Hoseokhoz.

***

Yoongi tizenhét éves és a magasságkülönbség közte és Jimin között egy centiméter.

- Magasabb lettél, kölyök. Ne nőjj tovább! - mondja Yoongi, mikor legközelebb találkoznak.

Van valami más a fiúban, aki a székében ülve a kezeit bámulja. Benne, nem pedig Yoongiban, aki az ágy mellé dobja a táskáját.

- Nem az én hibám - suttogja Jimin.

Lágy és törékeny a hangja, mint a földre hulló kristálygömb, ami milliónyi szúrós darabkára hullik és megvágja Yoongi kezét, mikor megpróbálja felszedni.

Yoongi évek óta először nem tudja, hogyan válaszoljon, hogy mit mondjon, amivel helyre hozhatná a dolgokat. Nem is igazán biztos benne, hogy meg kellene-e javítania valamit, de az, ahogyan a következő pillanatban Jimin ránéz, azt sugallja, igenis elrontott mindent.

- Figyelj - kezdi. - Sajnálom, Jimin.

- Rendben van.

Nincs rendben, mert Jimin hangja elcsuklik az utolsó hangnál és az ajkára harap. Yoongi az ágy szélére ül, előre nyúl, hogy tenyerei közé foghassa Jiminét. A fiú kezei elhúzódnak, Yoongi tenyere inkább a lepedőt markolja.

Egy ideig így maradnak. Nem beszélnek, nem néznek egymásra. Yoongi felnéz, a plafonon lévő csillagokat bámulja. De már egy sincs felragasztva. A hónapok, a holdfény nélküli éjszakák lekoptatták őket.

A csönd nehéz, a mérlegelés még nehezebbé teszi. A nyitott ablakon tavaszi szellő fújdogál és gyöndég ujjakkal borzolja össze Jimin haját. A frufruja a szemébe lóg.

Yoongi telefonja rezegni kezd - egy üzenet az anyukájától vagy Hoseoktól -, de nem olvassa el.

- Megígérted - szól végül Jimin, mire Yoongi felnéz a kérges ujjairól. - Mégis elfelejtetted.

- Én...

- Mikor gyerekek voltunk, megígérted, hogy együtt fogunk felnőni, emlékszel? Hittem neked. Mekkora bolod voltam. - Jimin félig nevet, félig sír; a dolgok végleg széttörtek. A múlandó dolgok, mint a hit és a barátság.

- Sajnálom. - Komolyan gondolja.

- Ne tedd, Yoongi. Már van egy új barátod. Már nem vagy egyedül, eljött az idő, hogy elmenjek. Szuper volt, tényleg, de talán az olyanok, mint én nem nőhetnek fel, nem számít mennyire akarják. Önző voltam, hogy arra kértelek, ígérd meg, de az életed része akartam lenni, csak még egy kicsit. Butaság volt.

Jimin a hajába túr, Yoongi látja a szempilláin csillogó könnyeket. Mielőtt lehullanak, a fiú ismét megszólal. - Tényleg csodálatos volt, amíg tartott. Egy kicsit talán rövid, de akkor is nagyszerű volt.

Yoongi megnyalja az ajkait, mondani szeretne valamit, bármit, de Jimin feláll. Ahogy elmegy melette, megragadja a csuklóját, szorosan. Nincs pulzusa, soha nem is kellett, hogy legyen.

- Köszönöm szépen, Jimin. Mindent.

Jimin mosolyog. Lágyan, megtörten.

- Viszlát, Yoongi.

A tavaszi szellő sutyorgása csapdába esik a függöny redői között, a napsugarak halk motyogása fest árnyékokat a fapadlóra.

- Viszlát, Jimin - búcsúzik végül. A kezei üresek.


Elveszett Fiúk: J. M. Barrie által létrehozott mesebeli karakterek; olyan gyermekek, akik sohasem akarnak felnőni, így otthonukból Sohaországba szöknek.
Megjegyzés: Az eredeti oldalon az író feltüntette, így én is jelölöm itt - bár szerintem egyértelmű az angol nyelvű történetben és igyekeztem úgy lefordítani, hogy itt is érthető legyen -; Jimin Yoongi képzeletbeli barátja volt.