Visszafelé világ (D.O/Kai)

Páros: D.O (Do Kyungsoo) x Kai (Kim Jongin)

Érintett banda: EXO

Korhatár: 12

Figyelmeztetés: Fiú x fiú szerelem

Megjegyzés: A történet D.O szemszögéből íródott.

Megjegyzés 2: A történetet Calum Scott Dancing on my own című feldolgozása és Philip K. Dick Visszafelé világ című regénye ihlette.

Úgy tűnik, ez alkalommal csak magamban táncolok. Már nincs, aki kisimítsa a ruhám gyűrődéseit, nincs, aki megdorgáljon, amiért kiesek a ritmusból. Úgy szeretném, hogy a terem sötétjében a nyakadhoz hajolhassak, hogy a sarokban kedvesen oldalra fésüld a frufrumat, és hogy a lakkcipők kopogásában, a suttogásban, a lágy dallamban elvesszen az a keserves hang, ahogy darabokra hullik a szívem. A zsebeimben bujkáló kezeim megremegnek, mikor más arcát simítod; ki akarnak szabadulni a vászonbörtönükből, hogy a tolvajt ütlegeljék,  a szerelmedért esedezzenek vagy legalább eltakarják a párás tekintetemet. Jobban szeret téged, mint ahogyan én tudnálak? A mulatság moraja mintha elnémulna, mikor elveszel az ölelésében; a hatalmas csillár fénye beborít kettőtőket. Ma is elrejtőzöm a legtávolabbi sarokban és csak figyelek. A kacajod egyre édesebb, hangjegyeket átölelve suhan a levegőben, és mikor elér hozzám, mintha forró mézet csurgatnának a füleimbe. A dobhártyámban visszhangzó finom muzsika félbe szakad, akárcsak a szívem, mikor így bújsz hozzá. Vissszasuhansz a selyemruhás és feketezakós tömegbe, de fényesebben ragyogsz bármely nyakéknél, így alig bírom elszakítani a tekintetem az alakodról. Lehunyom a szemeimet, ahogy a falnak támaszkodom, kicsit félek, hogy nem bírja el azt a súlyt, ami a mellkasomat nyomja. Mintha még hallanám a hangod, mintha a nevemet suttognád, de lehet, hogy csak a fülem csöng. És ahogy ott állsz előttem, a mosolyod ragyog, a szemem káprázni kezd tőle.

- Szeretnék még táncolni az én egyetlenemmel is. – A tenyereid hidegek, de pár pillanat után perzselni kezdik a tarkómat. Vállamra hajtott fejjel bújsz hozzám, olyan szorosan, hogy érzem, ahogy nagy levegőt veszel, majd kifújod. Pár centire állunk a faltól, a szívem lassan ver, összhangban a cipőink kopogásával, bármelyik pillanatban képes lenne egy végsőt dobbanni az illatodtól. A ruháink feketéje úgy olvad egybe a homállyal, mintha csak árnyékok táncolnának a tapétán, ide-oda lépkednek, kissé esetlenül és csak a kívülálló képzeletén múlik, hogy az arcuk helyén szégyenlős pillantásokat és szerelmes mosolyokat lát-e vagy könnyes szempillákat és sajnálkozó tekintetet. Szorosan foglak, a ruhádat markoló ujjbegyeim elfehérednek, a lelkem most könnyű, mintha tavaszi szellő kavarogna a tüdőmben. Egy lépés jobbra, egy balra, megint jobbra. Most csak kettőnket simogatnak a dallamok, a hajszálainkat borzolják és még közelebb noszogatnak egymáshoz, azt suttogják a fülembe, hogy csókoljalak meg.

***

Most csak kettőnket simogatnak a dallamok, a hajszálainkat borzolják és még közelebb noszogatnak egymáshoz, azt suttogják a fülembe, hogy csókoljalak meg. Egy lépés jobbra, egy balra, megint jobbra. Szorosan foglak, a ruhádat markoló ujjbegyeim elfehérednek, a lelkem most könnyű, mintha tavaszi szellő kavarogna a tüdőmben. A ruháink feketéje úgy olvad egybe a félhomállyal mintha csak árnyékok táncolnának a tapétán, ide-oda lépkednek, kissé esetlenül és csak a kívülálló képzeletén múlik, hogy az arcuk helyén szégyenlős pillantásokat és szerelmes mosolyokat lát-e vagy könnyes szempillákat és sajnálkozó tekintetet. Pár centire állunk a faltól, a szívem lassan ver, összhangban a cipőink kopogásával, bármelyik pillanatban képes lenne egy végsőt dobbanni az illatodtól. Vállamra hajtott fejjel bújsz hozzám, olyan szorosan, hogy érzem, ahogy nagy levegőt veszel, majd kifújod. A tenyereid hidegek, de pár pillanat után perzselni kezdik a tarkómat.

- Szeretnék még táncolni az én egyetlenemmel is. – És ahogy ott állsz előttem, a mosolyod ragyog, a szemem káprázni kezd tőle. Mintha még hallanám a hangod, mintha a nevemet suttognád, de lehet, hogy csak a fülem csöng. Lehunyom a szemeimet, ahogy a falnak támaszkodom, kicsit félek, hogy nem bírja el azt a súlyt, ami a mellkasomat nyomja. Vissszasuhansz a selyemruhás és feketezakós tömegbe, de fényesebben ragyogsz bármely nyakéknél, így alig bírom elszakítani a tekintetem az alakodról. A dobhártyámban visszhangzó finom muzsika félbe szakad, akárcsak a szívem, mikor így bújsz hozzá. A kacajod egyre édesebb, hangjegyeket átölelve suhan a levegőben, és mikor elér hozzám, mintha forró mézet csurgatnának a füleimbe. Ma is elrejtőzöm a legtávolabbi sarokban és csak figyelek. A mulatság moraja mintha elnémulna, mikor elveszel az ölelésében; a hatalmas csillár fénye beborít kettőtőket. Jobban szeret téged, mint ahogyan én tudnálak? A zsebeimben bujkáló kezeim megremegnek, mikor más arcát simítod; ki akarnak szabadulni a vászonbörtönükből, hogy a tolvajt ütlegeljék, a szerelmedért esedezzenek vagy legalább eltakarják a párás tekintetemet. Úgy szeretném, hogy a terem sötétjében a nyakadhoz hajolhassak, hogy a sarokban kedvesen oldalra fésüld a frufrumat, és hogy a lakkcipők kopogásában, a suttogásban, a lágy dallamban elvesszen az a keserves hang, ahogy darabokra hullik a szívem. Már nincs, aki kisimítsa a ruhám gyűrődéseit, nincs, aki megdorgáljon, amiért kiesek a ritmusból. Úgy tűnik, ez alkalommal csak magamban táncolok.