Függőleges vagyok (OTP)

Páros: A történet úgy íródott, hogy az olvasó bármelyik kedvenc párosát a szereplők helyébe képzelheti.

Korhatár: 16
Figyelmeztetés: - 
Megjegyzés: A történetet Sylvia Plath Függőleges vagyok című versére építettem.
Feladatot adta: Choi Xiumaru

De inkább vízszintes volnék.

Sohasem volt nekem így jó. Ha az élet színekben pompázó, homályos foszlányokból áll, én egy határozott vonalakkal megrajzolt, szürke alak vagyok. Ha egy hatalmas, milliónyi darabból álló puzzle a világ, azt hiszem, engem rossz helyre préseltek. Szédülök, a gyomrom felkavarodik, mintha részegség bódítana. Nem jó nekem így.

Nem  vagyok fa, gyökerem nem fogja a földjét,

Mikor vihar tombol, olyan, mintha a szél engem akarna elsodorni innen, mellőled, mintha a jégeső engem akarna kiüldözni a világból, ki a tiszta, üres szobámból, végig a repedezett aszfalton, egyenesen a part felé, hogy a tengerhab magával ragadhasson.

Nem szív ásványi sót és anyai jót,

Márciusonként új leveleket se hozok,

Nem nyújthatok neked menedéket, nem takarhatlak a világ, a fájdalom elől. Mintha csak egy koldus volnék, zsebeimből előhúzott tenyereim üresnek tűnnek, sok szép ajándék helyett csak a láthatatlan porszemekként felhalmozódott szerelmem darabkáit adhatom neked.

Nem vagyok virágágyak szépe,

Fekete hajam elveszik az este sötétjében, az embertengerben, de még a takaróm selymében is, mégis mintha nem ide való lennék, mint egy darabos sárfolt az éjszín vásznon.

Nincs a láttomon Ah, nem kerülök mutatós képre,

Rám néznek, majd tekintetük tovasiklik egy másik arcra. Mintha ott sem lennék. Rám nézel, figyelsz, csak figyelsz, majd másfelé tekintesz. Te tudod, hogy itt vagyok. Újra a vonásaimat bámulod, a leragadni vágyó szemhéjamat, a kipirosodott orromat, a kócos hajamat, mégis elfordulsz, bármennyire is könyörgöm a tekintetemmel.

Gyorsan, megismeretlen hullok szét.

Már ismered az álmos pillantásomat, de nem tudod, miért vagyok fáradt. Lehunyt szemekkel is fel tudnád idézni az orrom vonalát, mégsem érted, hogy miért piroslik minden reggel; a kölnim illata elnyomja az olcsó bor aromáját. Álmodból felriadva is elmotyognád, hogy milyen illatú a samponom, de nem is sejted, mennyire marja a szemem, mikor nem figyelek a tincseimről lecsordogáló habra, mert a tenyereim ki akarják szorítani a nappaliból befurakodó szerelmes évődésed hangját. A te ujjaid hibátlanul le tudnák rajzolni vékony alakomat, görnyedt hátamat, még a borostámat is finomsággal örökítenéd meg; a fehér lapon piroslana a nyakkendőm, kócos lenne a hajam és a tenyerem érdessége is olyan igazi lenne, mintha csapdába estem volna egy emlékedben, s örökké az általad ismert lényem lebegne előtted. De a piros nyakkendő és a fehér ing alatt rejtőző üres végtelenséget sohasem tudnád megörökíteni.

Hozzám képest egy fa öröklét

Mintha csak pár napja ismerném a hangod, néha olyan idegenül cseng a fülemben a kacagásod, pedig már egy kezemen nem tudnám megszámolni a melletted töltött éveket.

Egy virágfej nem nagy, de megdöbbentőbb,

Szavaimat hallva mintha mindig egyre laposabbakat pislognál. Szégyenemben inkább elhallgatok. Nem kellenek a szavak, amik összeszorítják a lelkemet. Ahogy az ajkaim elnémulnak, a szívem még apróbbá zsugorodik, a visszatartott könnyeim pedig tovább dagadnak.

S én azt a sok évet, ezt a vakmerőséget akarom, együtt a kettőt.

De bárcsak végre elapadnának, bárcsak a ki nem potyogó könnyeim felüdítenék a poros lelkemet, s már csak a boldogságtól ragyogna a szemem.

Ma este, elenyésző csillagfény alatt

Fák és virágok szórják hűs illatukat.

A park csöndes a sétálgató családok szavainak moraja ellenére is. Jobbra nézek, egy fiatal párt látok. A fiú épphogy magasabb a nádszálkarcsú párjánál, aki magassarkúban tipeg a macskaköves járdán. Balra fordítom a fejem, egy pocakos bácsi húzza maga után az unokáját, aki egy narancssárga játékdömperben ücsörögve majszolja a nyalókáját. Előre pillantok. Ott sétálsz te, dideregsz a vékony pulóveredben, kedvesed pedig szerelmes cirógatásokkal próbál melengetni. Mindenkit boldogság kísér, mint egy édes parfümfelhő, míg engem csak a cigarettafüst ölel.

Járkálok köztük, nem vesznek észre.

Játékosan a füled mögé puszil séta közben, majd sutyorogni kezd. Nem hallom, mit mondd és nem is akarom. Mégis tudom, hiszen én is pont ilyen bókokkal halmoználak el.

Néha azt gondolom, ha alszom, éjjel

Nagyon hasonlíthatok rájuk -

Részeg estéken eljátszom a gondolattal, hogy én is lehetek olyan, mint ő. Elképzelem, hogy te és én is lehetnénk olyanok, mint ti ketten...

Gondolatok helyett csak a homályuk.

De aztán elkezdek kijózanodni.

Lefeküdni, nekem ez a természetesebb.

Elkorhadt fatörzsként fekszem éjjelente; az ujjaim mint kiszáradt ágacskák, bizsergést érzek a mellkasomban, ahogy rád gondolok. Azt hiszem, szerelem melengeti a bensőmet, de ahogy a takaróm lecsúszik, megérzem a bogarak bűzét. Ezren is lehetnek, talán több tízezren és lassan, fájdalommentesen harapdálnak, morzsánként vesznek el belőlem minden szépet és jót.

Akkor az éggel nyíltan beszélhetek,

A rovarok halkan motyognak, elsuttognak nekem szavakat minden falat után. Emlékeztetnek minden szánalmas pillantásomra feléd, a legrégebben belém vésett fájdalmas szavakra. Mintha az összes aprócska láb azért kapargatná a lelkemet, mert a te simogatásodra vágyom.

És hasznos lehetek,  ha lefekszem végleg:

A gonosz kis teremtmények addig marcangolnak, míg egy nap arra nem ébredek, hogy semmim sem maradt. A legutolsó falatnyi, csöppnyi lényemet is elvették tőlem, üres vázként sétálok ezentúl, s ha kinyitom az ajkaimat, csak az engem kitöltő cigarettafüstöt és a fagyos, dohos levegőt adhatom magamból. Az elutasító szavaid, az ideges pillantásaid újabb parányi bogarakként rohannak felém, összegyűjtöm mindet, s üreges mellkasomba zárom őket, hadd fulladjanak csak a dohányfüstben.

Akkor a fák egyszerre megérintenek, és a virágok rám érnek. 

Az emberek rám néznek, a tekintetük nem tud tovább vándorolni egy másik arcra. Rám nézel, figyelsz, csak figyelsz és figyelsz. A megtört vonásaimat bámulod, a néha-néha megrángó szemhéjamat, a fájdalmat lehelő ajkaimat, és nem fordulsz el, bármennyire is könyörgöm a tekintetemmel.